Szerintetek jó ez a könyvem?

Uppsz...a regényem lemaradt:), úgyhogy itt küldöm:

Ui:csak a Prológust küldöm el,da ha tetszk, akkor a többit is.

A sötétség angyalai

A megbízatás

„Ring a gyümölcs, lehull, ha megérik;

elnyugtat majd a mély, emlékkel teli föld.

De haragod füstje még szálljon az égig,

s az égre írj, ha minden összetört!”

Epilógus

Csönd volt. Csak néha lehetett hallani egy-egy autó kerekeinek tompa csikordulását, ahogy elsuhant az úton. Néha befordultak a sarokra, ilyenkor lehetett látni az autók felvillanó fényszóróit, ahogy egyre távolodva már csak egy kis pontnak tűnnek, aztán elnyeli őket a sötétség. Késő este volt. Már alig jártak errefelé, s az idő is kezdett hűvösre fordulni. Az utcákon egy lélek sem járt, kivéve néhány eldugott kis sarkot, ahol lányok álldogáltak egy szál felsőben és miniszoknyában. Őket látszólag nem zavarta a hideg. Kicsit arrébb, korhadt fából készült tábla jelezte, hogy itt bordélyház működik. Az ilyesfajta helyek általában porosak, kicsik és szűkek voltak, s csak úgy kongtak az ürességtől. Hisz, hogy is versenyezhettek volna a belvárosi, nagy, fényes és tömött pubokkal, hol minden ember szívesen megfordul, csak hogy azt mondhassa „Én itt voltam!” Nem. Ezek a külvárosi lokálok általában kicsik és lehangolóak voltak. Alig fordult meg bennük valaki. A mi bordélyházunk is ilyen volt. Az utca sarkában megbúvó kopott kis építmény ajtaja nyitva volt, így be lehetett látni a félhomályos előcsarnokba, ahol egy pultnál, unatkozó tekintetű boy álldogált. Asztalán kulcsok, papírok, s a Rómeó és Júlia papírborítású kiadása, kicsit megtépázva. Arrébb kényelmetlen székek és szűk fotelek várták a várakozókat. Oldalt, egészen a falnál, keskeny és kanyargós lépcső vitt fel az emeletre, ahol ajtók sorakoztak, felettük piros lámpa. Ha a lámpa égett, az azt jelentette, hogy a szoba foglalt, s oda nem tanácsos benyitni. Kicsivel tovább, az utolsó ajtóra táblát függesztettek, melyre nagy, nyomtatott betűkkel ez volt kiírva „BÁR.” Ez volt fenntartva a szórakozni vágyóknak, de több rossz külsejű ember is megfordult itt, hogy üzleti, vagy egyéb ügyeket tárgyaljon meg. Ilyenkor nem kellett félniük a lebukástól, hisz a lokál tulajdonosai teljes körű diszkréciót ígértek nekik. Meg egyébként is, ők is ugyanúgy benne voltak mindenben: kábítószer kereskedelem, prostitúció, szerencsejáték és még sorolhatnám. Tehát, ha úgy nézzük, ez egy mindkét fél részéről kölcsönös diszkréció volt. Kölcsönös bizalom, amelyet már csak félszből sem szegtek meg. Ugyanis nagyon jól tudták, ha lelepleznék a másikat, az nem maradna megtorlatlanul. Ezért hát mindenki hallgatott. Az ajtó most zárva volt, s rajta egy kifüggesztett tábla hirdette „Ne zavarj!” Ez azt jelentette, hogy odabent éppen fontos megbeszélés folyik, amin a Coronel (ismertebb nevén így hívták a helyi maffiafőnököt) és Mr.J. John (a lokál tulajdonosa) vesz részt.

***

A „tárgyalóterem”, vagyis jobb híján a Bár, most teljesen üres volt. Csak két ember ült a kényelmes bőrfotelekben, előttük egy-egy pohár whisky, érintetlenül. Mindkettő komor képet vágott. Nem is csoda, volt okuk rá. Hanem most beszéljünk inkább a külsejükről: Az idősebb, egy negyvenes éveiben járó férfi volt, alacsony termetű, viszont testes, olyan embernek látszott, akibe nem tanácsos belekötni. Viszont ami még jobban feltűnt, az arca volt, mely okosságról és végtelen ravaszságról árulkodott, mégis, valami idegent lehetett érezni benne. Ha az ember hosszú ideig nézte, egyszer csak hideg borzongással jött rá a válaszra: Az egyik szeme üvegszem volt. Ruhája fekete öltönyből és zakóból állt, amit az elegáns inge és ugyancsak fekete színű szövetnadrágja felé vett fel. Összesítve: Egy igazán erős és agyafúrt embernek látszott. A másik fiatalabb volt, kevesebb, mint harminc éves. A másikkal ellentétben, az ő ruhája ezernyi tarka színben pompázott. Lila szövetnadrágján, fekete-sárga kockás pulóvert viselt, zöld nyakkendővel. Viharvert esőkabátja zsebéből rózsaszín zsebkendő lógott ki. Zsíros, fekete kalapját a fejébe nyomta, így nem látszott tar homloka. Elég magas és testes is volt, ehhez azonban pártolt, nem éppen bizalomgerjesztő arckifejezése, ami, nevetséges ruházata ellenére, ijesztővé és gonosszá tette. Bal szeme fölött forradás volt, ami barázdaként szántotta át a homlokát. Szája viszont, külsejével ellentétben vidám volt, telt ajkai halvány mosolyt erőltettek magukra. Szájából cigaretta lógott ki, vastag szivarfüstöt árasztva maga után. Ő volt a lokál tulajdonosa, Mr.J. John, és most éppen a Coronellel volt fontos megbeszélnivalója. Vagyis, inkább, a Coronelnek volt vele, ugyanis ő kezdeményezte a mai találkozót. A Coronel, lassan, méltóságteljesen, egy kis szivartárcát vett elő a zsebéből és rágyújtott egy szivarra. A legjobb minőségű volt, többek között ezt is emberei csempészték át a határon. Lassan meredt maga elé, kiélvezve a szivar mámorító ízét, s megnyújtva a perceket, fokozta, az idővel nagyobbodó türelmetlenséget. Aztán egyszer csak megszólalt. Jeges és tisztán csengő hangja, mintha lefagyasztotta volna az időt, úgy hasított át a széles termen:

- Úgy hallottam… voltak… némi problémák a mai szállítmánnyal- kezdte a Coronel, gondosan megválogatva a szavait. Nem szeretett idegeskedni, vagy higgadtan kezelte a dolgokat… vagy, hát… a legegyszerűbb megoldást választotta. Ma elhatározta, hogy higgadt marad, ameddig csak tud. Kár lett volna elrontani egy ilyen szép napot.

- És ráadásul a hajó is késik…- kezdett bele újra a mondanivalójába. Mr. John homloka most már gyöngyözni kezdett, nagy izzadságcseppek jelentek meg az arcán. A Coronel, kiélvezte a helyzetet és folytatta:

- S a bevétel is egyre csökken- arcán ravasz mosoly jelent meg- vagy csak egyre kevesebbet adtok nekem belőle! Mr. John összerándult az ijedtségtől:

- Nem, dehogyis- rebegte- a részed ugyanannyi maradt.

- És a szállítmány? Mr. John magabiztosan elvigyorodott:

- Már megoldódtak a problémák.

- Ezt hogy értsem?

- Mondjuk úgy, hogy nem sokáig fog még a terhünkre lenni- majd látva a Coronel értetlen arcát, még hozzátette- a Baywatch nevű hajó kapitánya, néhány dollárért cserébe szívesen leúsztatja a Csendes-óceánon, s mire parthoz ér, hmm… már aligha tudják azonosítani.

A Coronel elismerően csettintett a nyelvével, nem hiába volt Mr. John a legjobb embere. Öntött még magának egy kicsit a whiskyből, majd így szólt:

- Térjünk át az elszámolásokra- Mr. John megkönnyebbülten felsóhajtott, elővette rózsaszín zsebkendőjét, majd letörölte homlokát. Hátradőlt a karfára, testtartása ellazult. Ezek után, felesleges lenne tovább hallgatnunk őket, hisz most már csupán számokkal dobálóztak, különös és kívülállók számára érthetetlennek tűnő számokkal. De számukra igenis többet jelentett egyszerű számoknál, ők igenis értették mit akar a másik, és mennyi a haszon, a nyereség, esetleg veszteség. Közben többször is töltöttek maguknak a nagy whiskysüvegből, mígnem teljesen kiürült, s a poharak is üresen csillogtak. Hanem most hagyjuk őket továbbra is a „bárban” és menjünk inkább messze, messze, egészen a Csendes-óceánra, arra a bizonyos Baywatch nevezetű hajó fedélzetére.

***

A fedélzet jobb híján üres volt. A kicsiny kétárbocos vitorlás hajó népsége mostanára elaludt: az utasok többnyire turisták voltak, afféle sétautazásra fizettek be, hogy a hajóval szépen, nyugodtan bejárják a partvidék legfőbb látványosságait. Általában csak 1-2 ilyen ember volt, aki a nagy, kényelmes hajók helyett ezt az olcsó, kicsi vitorlást választotta. Most azonban nem kedvezett az időjárás, hiába volt kora ősz, mégis nagy széllökések voltak szerte a partokon. Nem akart hát senki hajókázni. Ezért is volt olyan üresség a fedélzeten.

Valahol a távolban egy sirály felvijjogott.

A hajódeszkákra árnyék vetült. A fa megreccsent. A felbukkanó alak közelebb lépett a hajótathoz, az ócska petróleumlámpa fénye egyenesen az arcába világított. Az árnyék egy testes, erős izomzatú férfihoz tartozott, aki erős pálinka és olcsó parfümszagot árasztott. A férfi dülöngélve a hajótathoz lépett és kihajolt, farkasszemet nézve a dühöngő óceánnal. Aranyzsinóros egyenruhájának szívtájékán, aranyozott felirat volt olvasható:”Robert Johnson kapitány”.

Johnson kapitány most felemelte a fejét, és apró malacszemeivel fürkészően körbetekintett, hogy megbizonyosodjon róla, nem nézi-e valaki. Hátrasietett a kabinhoz, s valami idegen nyelven beszólt az elsötétített fülkébe. Onnan két, talpig feketébe öltözött ember lépett ki. Egyetlenegy dologról lehetett felismerni őket, a vállukon egy apró, kereszt alakú tetoválás volt látható. Nem látszódtak turistának, pedig ez a hajó csak azokat szállított. A két férfi (mert, hogy azok voltak) egy fekete, minden bizonnyal nehéz zsákot cipelt ki a vállán, majd egyenesen a hajókorláthoz vitte. Olyan halkan, és olyan puhán léptek, hogy járásuk alig hallatszott a recsegő padlódeszkákon. Johnson kapitány futó biccentéssel üdvözölte őket, és olyan tekintettel, mint aki legszívesebben túl lenne már az egészen. Az idősebb, tagbaszakadt férfi arrébb tolta a zsákot, mire az egy helyen szétnyílt, s az apró résen, egy fehér, élettelen valami esett ki belőle.

Egy kéz volt.

Johnson kapitány elfintorodott, majd visszagyömöszölte a halottfehér kezet a zsákba. Újra összehúzta, majd ellépett mellőle és azon a már előbb is hallott, furcsa nyelven szólt valamit segítőinek. Azok bólintottak, majd felemelték a zsákot és átlendítették a korláton, mire az nagy csobbanással a óceánba esett. A víz felfröccsent egészen a hajópadlóig. A két férfi közönyösen hátat fordított és elment. Johnson kapitány viszont még egy darabig maradt és komoran bámult az óceánra. A tajtékzó víz hullámai összecsaptak a zsák fölött, és magukkal ragadták őt, az örökké tartó hullámsírba.