Mi a tudatosság? Mi a satori? Mi az éberség?

A tudatosság a „figyelem szándékos, elfogadó és nem ítélkező összpontosítása a jelen pillanatban fellépő érzelmekre, gondolatokra és érzékelésekre”, amelyek a buddhista ánápánaszati meditációs gyakorlatokkal fejleszthetők.[1]

A "tudatosság" kifejezés a páli szati (tudatosság) kifejezésből ered,[3] amely megvilágosodáshoz vezető buddhista ösvény fontos eleme, közte a vipasszaná, a szatipatthána és az ánápánaszati gyakorlatokkal. Nyugati elterjedésében és népszerűsítésében szerepet játszott Jon Kabat-Zinn amerikai orvos tudatosságalapú stresszredukció (MBSR) elnevezésű programja.[4] A tudatosság az öntudat egyik tulajdonsága, amelyről már régóta feltételezik a tudósok, hogy meghatározza a jóllétet

Satori

megvilágosodás - a pillanat, melyben hirtelen megérti az ember az egészet, világos lesz minden, mint villámfénynél egy sötét táj

Buddha a szatipatthánát, vagyis az éberség gyakorlását tette az egész út meditációs alapjául.

A szati szónak, amit éberségnek fordítottunk, két jelentése van. Az egyik a tudatosság, a másik az emlékezés. Az első jelentés értelmében le kell szoktatnunk magunkat arról, hogy az élet eseményeire spontán módon reagáljunk. Arra kell magunkat kondicionálnunk, hogy állandóan eszméletünknél legyünk, és folyamatosan vizsgáljuk: „Mit is teszek most?”; „Miért teszem ezt?”; „Mit mondok?”; „Mit akarok ezzel közölni?” Ezt minden esetben tegyük meg, még mielőtt megszólalnánk vagy cselekednénk. Lépjünk egyet vissza belső attitűdünkben, és gondoljuk végig, mit teszünk, és mi lesz ennek a következménye.

Ébresszük fel tudatosságunkat, és vizsgáljuk meg, hogy „Min gondolkodom éppen most?”, „Miért tépelődök ezen?”, „Mi értelme van ennek?” „Milyen következményei lesznek, ha ezzel foglalkozom?”

A gondolatainkon általában még annyira sem tudunk uralkodni, mint a viselkedésünkön.

Pedig a gondolatok minden negatív attitűd és cselekvés forrásai. Buddhista felfogás szerint karmikus következményeit tekintve nincs olyan nagy különbség egy negatív tett vagy bántó szó és egy negatív gondolat között.

Önfegyelemnek - nem önmagunk megerőszakolását, hanem a nagyobb fokú tudatosságot jelenti. Nem erőszakkal kell megakadályoznunk magunkat abban, amit szívünk szerint tennénk. A helyes módszer az, hogy tudatossá tesszük az indítékainkat és azok várható következményeit, még mielőtt cselekednénk, gondolkodnánk vagy beszélnénk, s ezáltal a döntésünk valóban szabaddá válik.

A szatipatthána gyakorlása azt jelenti, hogy mindig résen vagyunk, mindig figyeljük magunkat, s egy pillanatra sem tántorodunk el ettől.

A tudatunkat mérgező gondolati automatizmusok esetében még súlyosabb a helyzet. Szoktassuk rá magunkat arra, hogy ezek esetében is mindig feltegyük a kérdést: „Miért gondolkodom most ezen?” „Jó-e nekem az, ha ezen rágódom?” „Én akarok ezekről a dolgokról gondolkodni, vagy valami kényszerít erre?” „Milyen következményei lehetnek annak, hogy állandóan ezen agyalok?” „Nem volna jobb tiszta tudattal gyönyörködni az életben, amíg még lehet?

A szatipatthána másik jelentése, az emlékezés ugyanis arra utal, hogy nem feledkezünk meg magunkról.

A legfontosabb a mindennapi élet gyakorlatában: az első, hogy tudatosak legyünk; a második, hogy soha ne feledkezzünk meg a céljainkról, elhatározásunkról. Van ezen kívül még egy módszer, ami a mindennapokban rendkívül hatásos: bármi is történik velünk, bármilyen megismerésben van részünk, azt próbáljuk meg a Dharma vonatkoztatási keretében értelmezni; magyarán fogjuk fel úgy, mint tanítást. Ha például megbántanak bennünket, a hétköznapi reakciónk erre rendszerint az, hogy felfortyanunk, és valahogy visszavágunk; vagy ha gátlásosak vagyunk, akkor lenyeljük az indulatunkat, de még hetekig rágódunk a bennünket ért sérelmen, miközben esetleg kilyukad a gyomrunk.

Ha viszont ugyanezt az életeseményt a Dharma szempontjából értelmezzük, akkor kiváló gyakorlási helyzet jön létre. Értelmezhetjük például a szituációt úgy, hogy a múltban mi magunk is elég sokszor undokok voltunk másokkal, sokakat megbántottunk, s ezért történt most velünk ez az eset. Így az eseményt arra használjuk, hogy jobban megértsük az ok-okozat vagy karma törvényét. Sérelmünket arra használjuk fel, hogy tanuljunk belőle valamit, de nem merülünk bele sem az önkínzásba, sem a másik személy felé irányuló agresszióba, hanem egy egészen más értelmezési keretbe helyezzük az esetet.

Ha megértjük a helyzetben lévő tanítást, akkor könnyen el tudjuk engedni azt. Még a fájdalmat is el tudjuk fogadni, sőt nagy hasznát vesszük annak, mert rajta keresztül közvetlenül meg tudjuk érteni a nem ártás szabályát.

Ezek tehát a hétköznapi élet, a meditációk közötti időszak legfontosabb gyakorlatai:

az információk szűrése, a negatív információforrások elhagyása és a pozitívak keresése;

a szatipatthána két összetevőjének, a tudatosságnak és a magunkról való meg nem feledkezésnek a gyakorlása;

a történések, élethelyzetek dharmikus szempontrendszer szerinti átértelmezése.

Tartsd tisztán a tudatod!!!!