Mit tegyek, hogy legyen némi fogalmam a körülöttem lévő dolgokról?

Nagyon ritkán kerülök kínos szituációkba, ugyanis kerülöm az embereket, a tömeget, a boltot, mindent.

Olykor mégis előfordul, hogy nem tudok kihátrálni az efféle helyzetekből.

Pár hónapja történt, hogy voltam vérvételen a kórházban. Anyámék kísértek, hogy minden jól menjen. Semmi gond nem volt, már el is köszöntem az ápolónőtől, aki lecsapolt, amikor már 10-20 méternél tartottam a folyosón, nyílt az ajtó, és kiszólt egy másik ápolónő nagy megilletődöttségemre, hogy sikerült-e a vérvétel. Én pedig válaszoltam, hogy “igen, sikerült!” Csakhogy nem láttam, hogy a folyosón voltak székek, amelyen egy idős nénike ült, és éppen erre a kérdésre várt. Amikor a nénikére mutatott az ápoló, felröhögtem, anyám pedig mintha fel lett volna készülve a dologra.

Volt hasonló is. Egyedül sétáltam az utcán, hallom, egy pasas dumál nekem valamit. Mondom, tessék? Erre azt válaszolta, hogy “nem neked mondtam.” Akkor láttam, hogy a fülesen keresztül telefonál...

Persze az egyik legfurább az volt, amikor 9 - 10 éves koromban első áldozónak kellett lennem, be kellett mennem a gyóntatófülkébe, és amikor a pap arra parancsolt, hogy térdeljek le, háromszor vissza kérdeztem, hogy hova? Mert amikor legelőször mondta, nem volt teljesen egyértelmű, hogy a földre mutat, ugyanis az a rács ami elválasztott tőle, volt egy vastag pereme. Én pedig megijedtem, hogy fel kell másznom oda, és egyensúlyoznom kell rajta.

Mivel önállótlan is vagyok, ezért egyszer kipróbáltam, (vagyis kipróbáltatták velem) hogy egyedül fizessem a vonatjegyeket. Minden rendben ment, elköszöntem a jegyárustól, aki utánam szólt, hogy “a jegyet itt tetszett hagyni!” Az is kínos volt.

Vannak még ilyen apróságok; iskolában teljesen más anyagot tanultam meg. Sosem értettem a kérdést, mikor tudtam az anyagot. Szavakat olykor félrehallottam, és baromságokat írtam a füzetbe, és még meg is tanultam. Kénytelen voltam születésnapra menni, és amikor koccintani kellett, én elvettem az embertől a poharat, mert azt hittem megkínált.

Volt, aki a kutyámat megsimogatta az utcán, majd rákérdezett, hogy hány éves, (eleve magázódott, én pedig rávágtam, hogy 19...) erre ő: “na de a kutya!” Mondom, jaaaa... Hát, ő 2!

Az ablakot nem tudom úgy bukóra nyitni, hogy ne forduljon ki a helyéről, fejben nem tudok számolni, cipőmet sem tudom bekötni, feledékeny vagyok, és a lépcsőn felfele haladva is képes vagyok elesni.

Suliban ritkán kértek meg valamire, de akkor is megbánták a tanárok. Mikor azt mondták, csukjam be az ablakot, én kinyitottam egy másikat, és még az is kifordult a helyéről. Mikor dolgozatokat kellett kiosztanom, össze - vissza adogattam a többieknek. Volt, hogy a sajátomat adtam oda.

Kutyafuttatóban voltam a kutyámmal + egy pasi, aki szintén a kutyusával volt. Anyáméknak előtte szóltam, hogy majd jöjjenek be, ne legyek egyedül. Amikor odaértek, köszöntek a pasinak, én pedig elfelejtettem, hogy régóta itt vagyok, és köszöntem neki én is automatikusan.

Megesett, hogy valamelyik randim azért nem jött össze, mert rossz helyre mentem.

Állandóan kiröhögnek az emberek. Sokszor én is magamat, de legtöbbször csak utólag. Nem akar senki velem lenni, mert égő vagyok. Autizmussal diagnosztizáltak, és nem akarok belenyugodni, hogy egy gyökér vagyok.