Hogyan fogadjam el a tökéletlenségeimet?

Próbálom összefoglalni, hogy mire is gondolok. 20 éves vagyok, viszont már 14-15 éves korom óta küzdök önbizalomhánnyal. Nagyon utálom ahogy kinézek, és szó szerint minden testrészemet csúnyának látom. Évek óta próbálok átlendülni ezen a krízisen, és vannak napok, amikor sikerül is gyűjtenem egy kis önbizalmat, de amint kilépek az utcára és meglátom a nálam szebb, tökéletesebb egyéneket egyből visszatér ez az állapot. A probléma pedig az, hogy azok amiket nem szeretek magamon, azokon változtatni sem tudok, plasztikai műtét pedig egy nagyon komoly elhatározásnak tűnik, és azért anyagilag is nehezen kivitelezhető. Tudom, hogy az egyetlen út az önelfogadás, de egyszerűen nem jutok egyről a kettőre. Arról nem is beszélve, hogy félek, hogy mi van, ha testem/kinézetem miatt sosem fogok kelleni senkinek. Ha nem lesz olyan, aki szeretne engem. Mert nagyon nehéz derűlátónak lenni ebben a világban, amikor mindenhol azt látjuk, hogy milyen tökéletesen néz ki ez meg az, az elvárás pedig magas. Félreértés ne essék nem sajnáltatni akarom magam, de egyszerűen csak azon tudok kattogni, hogy mennyire utálom a testet amibe születtem. Szeretném elfogadni magam, szeretném ha elfogadnám azt, aki vagyok. Mert szerintem minden ember értékes. Én például sosem ítélkezem mások felett, nem gondolom, hogy a külső jegyek között lehet csúnya/nem csúnya határt húzni. Egyszerűen mindenki más és csak azért, mert a média felállított egy elvárást, azt nem azt jelenti, hogy, aki más az automatikusan rosszabb is. Mert ez nem így működik. És ezek a gondolatok bennem vannak, eszerint élek, de magamon mégsem tudom érvényesíteni. Egyszerűen magamat állandóan visszataszítom ebbe az önmarcangoló gondolatmenetbe és nem tudom, hogy hogyan másszak ki belőle. Ti mit tanácsoltok? Vagy esetleg, aki ilyen helyzetben volt, az, hogy kezdte el elfogadni magát?

Köszönöm mindenkinek, aki végigolvasta.