Ez normalis szerintetek? Mit tehetnék, hogy megtudjak változni?

Hú, köszönöm ezt a hosszú szöveget és az időt amit rám szántál. Igazából őszintén néhány dologra tényleg ráéreztél, de azért vannak összetettebb dolgok is az életemben, ami alá nem túl könnyű alá látni. Megpróbálok minden írásodra választ adni: Szóval, tényleg foglalkoztat, hogy mások mit gondolnak rólam, de csak azóta mióta a párom az életemben van. Azelőtt engem az egész világon semmi sem érdekelt, mások főleg nem. Egész kiskoromban bántottak, fogyatékosnak hívtak, a fura kinézetem miatt, fura öltözködésem miatt, amit anyukám rám erőltetett. Majd a sarkamra álltam és többé nem érdekeltek ezek az emberek, volt utàna még egy mélypontom egy másik iskola miatt, ahova eroszakkal irattak be mondhatni, azt nem is reszleteznem, de ott mindennap bantottak, de ballagas utan, azt is feldolgoztam magamban. Aztán a párkapcsolatom óta, úgy változtak meg a dolgok hogy ő pl azt állítja, hogy nem érdeklik őt mások, mégis, hogyha pl ránéz valami csajszi, akkor azt mindig szóvá teszi, hogy őt miért nézi, ha meg rám néz valaki, észre sem veszem, még azt sem venném észre szerintem ha meredten bámulna. Egyszer régebben, már mondta nekem, hogy én nem adok neki önbizalmat és hogy neki az adja a lelki megerősítést ha mások bámuljàk, azóta kivétel nélkül, sztm legalabb egy fél éve, mindennap amikor találkozunk, elmondom neki, hogy milyen csodálatos, milyen aranyosan néz, milyen szép a szeme és mennyire szeretem a haját, a testét az illatát. De azóta is ha pl valaki flörtölni próbál vele, vagy ilyesmi ugyanugy mondja h ez jo erzes neki, meg jol esik az egojanak.. masrészt, lehet kicsit bunko vagyok, de ha pl a tescoba tavozáskor koszonnek, ugyebar kotelezoen, mert ez is a munkajuk resze, hogy koszonjenek es én azok mellett is elhaladok, annyira nem erdekelnek, akkor ram szol h koszonjek.. En vilag eletemben, barmerre mentem tettetem a hülyét, mert annyira nem akartam mas emberekkel joba lenni, szemelyeskedni, vagy azt akár h megismerjenek, ezt sem azert tettem mert erdekelnek, csak azt engedtem közelebb aki átlátott a szitán. Tényleg van köztünk pár év, de amit érzékelek mindennapi életemben, inkább ő az akiben még dúl a tűz, aki még nem élte ki magát, akinek kellenek a napi veszekedések, a figyelem, a gépes játékai. Nem mondom, hogy gyerekes, de sok dolgot nem ért önmagában, amit én értek, de nem találom a megoldást ami mindkettőnknek kedvezne. Azért érzem rosszul magam, mert nem találom a helyem, a lelkemet is kiköpöm de még ennél is jobban igyekszem, sírok otthon kb mindennap egyedül, magányosnak érzem magam, de még így is mosolygok és próbálom rejtegetni, hogy lelki roncs vagyok. Tényleg van bennem egy űr, ami szép lassan akkorára nő, hogy elönt minden pozitív dolgot bennem. A páromnak szüksége van a kis vitákra, én pedig ezt valahogy nem tudom magamban feldolgozni, mert így hogy egesz eletemben bantottak, nem esnek jól a bántások, én nem igénylem őket, próbálom hagyni, hogy bántson, hogy kitombolja magát, én pedig csöndben ülök és várom, hogy lenyugodjon, ami sajnos, hogy nem foglalkozok azzal, hogy veszekszik velem, még jobban felmérgesíti. De én nem szeretek veszekedni, egyre gyengébb vagyok, nem bírom a fájdalmat. Valójában igazából, azért nem tudom sokszor h mit mondjak, mert ha pl ha mondja h hosszu volt a sor meg bena a kiszolgalas es mondom h "fszfejek" akkor megkapom tőle hogy én olyan egyszerű vagyok, nem tudom h mi mást mondhatnék egy ilyen problémára. Hogyan tudnám ebben támogatni lelkileg. Olyan rövid az élet, legalabbis az enyem biztos az lesz, de miért éri meg ez a sok vita, ez a sok veszekedés, ez a sok problémázás elenyésző dolgokon.. Én az az ember vagyok akinek ha valami nem tetszik, gyakran nem teszi szóvá, hagyja hogy önmagát eméssze fel a baj, csak hogy a másik szabadon és boldogan azt tudja tenni amit akar, hogy hátha szül neki némi örömet az amit tesz, amíg én hetekig, hónapokig otthon sírok titokba. Próbálom ölelgetni, de csak akkor tudom, ha ő akarja, mert vagy a hajam zavarja, vagy a meleg lehelletem. Nagyon nem vagyok az a nagy szerelmes tipus, de ő vele más mert örökké tudnám ölelni, nem lehetne azt mondani sztm h tapadok, mert van h egy hetig sem talalkozunk. Én nem gondolom, hogy teljesen kifejlődött a személyisegem, ezt sokszor szóvà is tettem már életem során, érzem, hogy van hova fejlődnöm, hogy nem vagyok kiteljesedve, de már ez kissé megváltozott, már inkabb úgy érzem, hogy visszafele fejlődök.

A származás résznél, pedig nem nyilvánvaló, hogy mire gondolsz, de mindketten ugynazon a helyen születtünk és ha arra céloztál akkor egyikünk sem roma származású. Egyikünk sem gazdag, de nem is szegény.

Ami a célokat illeti, vannak közös céljaink, egy csomó, de néha veszekedés közben azt mondja, hogy nincsennek, vagy ha mondom neki, hogy olyan jó lenne már együtt élni azt mondja, hogy ne tervezgessek még ilyeneket, mert nem bírja hallgatni. De viszont, máskor meg ő szokta mondani a tervezgetéseit.

Nem arról van szó, hogy nem merem elhagyni, hogy megszokásból vagyok vele, akármit tesz, akármit mond, én akkor is ugyanúgy szeretem őt, minden hibájával együtt. Csak szeretném, hogy boldog legyen velem. Ez nem a rózsaszínfelhő hatása, tudom mit tesz velem és hogy más ezekért màr rég lépett volna, vagy legalabb leorditotta volna a fejet, de én megszerettem azt aki, amikor nincs érzelmi befolyás alatt, azt az énjét imádom. Ha megbánt, sokszor meg is vigasztal, de sokszor csak emésztem magam. Ami meg a szexet illeti, nem csak szexelunk, jarunk kirandulni, meg helyekre, bar sokszor csak a veszekedesből áll, mert már amiatt is ideges lesz néha, ha rossz helyre lépek. Nem akarom elhagyni őt, megoldást akarok találni a problémainkra és megoldani azt.

A kapcsolatunk elejen nagyon jól kezeltem az ilyen helyzeteket, a problemakat főleg, amit igazaból imádott, talán ezért is szeretett meg. Aztán hirtelen az egyik napról másikra, előtört az összes mentális bajom, a szorongásom, a szomorúság, meg amikor elkezdek elfelejteni mondatokat, meg a paranoiam is. Ezután már csak egyre mélyebbre süllyedtem, úgymond a párom nehéz személyiség, nem mindenki tud vele megbirkózni, nekem sikerült, amíg elnem süllyedtem.

Amit meg istenről mondtál, az aranyos volt, meg a bevágott szöveg is, de nem hiszek a biblia tanításaiban, se istenben. Hiszek a természet feletti erőben, de istenben nem. Ha kéred istent, hogy segítsen és bejön ez ugyanugy akkor is bejohet, ha erősen bevonzod a jót. Sok ember a tudat alatti manipulációra hasznalja fel a hitet, pl a papok is ahogy elnezem. A hit kell a vilagunkba, hogy az emberek ne tegyék tönkre a világot mégjobban. De nekem nem igazán van rá szükségem, kiskoromba hívő voltam, de már nagyobbra nőttem már nem tudok hinni. Abban hiszek, hogy a világ csak káprázat és ha meghalunk és nem születünk újá akkor valahol felebredünk. De isten nekem nem szolgál menedékül.