Mit tegyek? Irtózom attól, hogy szeptembertől újra emberek közé kell járnom, látnom kell az osztálytársaimat, beszélgetnem kell más emberekkel, stb. Hányingerem van az egésztől komolyan.

Ugyanennyi idős vagyok, ugyanez a gondom. Egész nyáron nem voltam sehol, egy ember van az osztályban, akivel jobb viszonyban vagyok. Mondjuk örülök, hogy elvisel, iskolában mindig rosszkedvű és feszült vagyok. Most nyáron elhatároztam, hogy nem érdekel, ki mit mond, nem veszek senkiről tudomást és a lehető legkevesebb emberre NÉZEK RÁ egyáltalán, talán akkor könnyebb lesz. Én 12 éves korom óta járok "szakemberhez", antidepresszánsokat meg mindenfélét szedtem már, nekem nem oldott meg semmit. Magántanulást és az esti iskolát nem javasolta senki, még jobban elszigetelne az emberektől. Gondolj arra, hogy már csak 2 év, próbáld "megtartani" a barátnődet és minél inkább hagyd figyelmen kívül a többieket. Amúgy megkérdezhetem mi a problémád az osztályoddal? Vagy már magukkal az emberekkel? Én ritka rossz osztályt fogtam ki, bár az általános tűrhetőbb volt, azt is gyűlöltem.

Kitartást amúgy :)

Velem is így volt.

A közeg is idegesített, mert csak nyafkákkal volt tele az osztály akik mindenkit kibeszéltek meg pletykáltak másokról rossz dolgokat. De igazából engem az egész suli, tanárok, meg , hogy 2 nap szünetet adnak szombat és vasárnap és aztán 5 napig megint ugyanaz a séma. reggel felkelni, suliba menni , hazajönni, és megint tanulni.

Rühellem az egész iskolát. Én is mikor rá gondoltam már hányingerem volt. Szerencsére már vége.

Tarts ki te is. Tudom, hogy nehéz. De muszáj lesz.

Próbáld meg a jobb oldalát látni, nevess azzal akivel jóban vagy, nevess vele többet. Vagy beszélgessetek.

Először is: nem vagy egyedül ezekkel az érzésekkel. Nekem ugyan nem voltak cigányok az általánosban, de ettől függetlenül leginkább a céltábla szerepe jutott rám. Az alapvető gond az óvodával indult: oda ugyanis gyakorlatilag nem jártam. egészségügyi gondjaim miatt eleve kevesebb évig jártam, és amikor elvileg voltam, akkor is sokszor otthon kellett maradnom. Sosem tudtam beilleszkedni, menekültem ezért a csoportból. Így persze a szocializáció alapjait sem tanultam meg, szóval mire beilleszkedtem volna általánosban, már nem volt hova, hiszen mindenkinek megvoltak a maga haverjai, csak nekem nem. ehhez jött még, hogy az iskola két legtehetségtelenebb tanárja volt az osztályfőnököm 4-4 évig. z alsós utált engem, a felsőset én utáltam. Nem meglepő módon az önbizalmam valahol a bányászbéka hátsója alatt volt pár kilométerrel, mire gimibe kerültem.

Féltem az emberektől, egyben volt bennem egy hatalmas adag elfojtott harag és önutálat (ez utóbbi nem csak az iskolai kiközösítettség miatt, de ezt inkább hagyjuk). Menekültem minden társalgásból. Ekkoriban kaptam életem első mp3 lejátszóját, ami kapóra jött a világ kizárásában. Közel két évbe került, mire elkezdtem megnyílni az osztálytársak előtt. Sosem lett velük szoros kapcsolatom, nem igazán voltak barátaim, de legalább nem tekintettem mindenkit automatikusan ellenségnek sem, ami már haladás volt. Az önbizalmam is elkezdett megjönni, miután láttam, hogy a többségük nemhogy nem tart céltáblának/boxzsáknak, de egyenesen tisztel. Tény, hogy én voltam a fő konfliktusmegoldó és az engem érdeklő tantárgyakból iskolai szinten is a legjobb. Egyetemre átkerülve aztán barátot is sikerült szerezni. Az egyetlen dolog, ami hiányzik az életemből, az a szerelem momentán, de amondó vagyok, hogy ha visszanézek az eddig megtett útra, akkor amondó vagyok, hogy jönni fog az is hamarosan. :)

Persze semmi sem tökéletes, nem vagyok egy különösebben társasági ember most sem, nem is leszek szerintem. Továbbra is viszolygok a zsúfolt, tömött helyektől, az ilyen nagy bevásárlóközpontokban (Árkád pl.) pedig szabályosan rosszuk vagyok egy idő után. de ahhoz képest, hogy mennyire egy befelé forduló, embergyűlölő alak voltam általános végén, ez már teljesen normálisnak tekinthető.

Mit tudok tehát mondani? Ha valaki nagyon ellenszenves, hát ne közeledj felé. Ne foglalkozz vele. A többiekkel viszont legyél időnként egy társaságban. Nem kell a központban lenni. Hallgasd meg őket, legyél alapvetően udvarias (nem szakítod félbe a másikat, nem bunkózol ok nélkül... alapdolgok) velük. Meglepődnél ha tudnád, hogy hányan tartottak engem a legjobb barátjuknak, de legalábbis a haverjuknak, pedig semmi mást nem csináltam, mint meghallgattam, ha valamit mondani akartak, akkor is, ha épp nem volt hozzá sok kedvem és legjobb tudásom szerint reagáltam. Aztán miután így egyre több és több embert ismertem meg, egyre inkább bele mertem folyni a társalgásba, egyre kevésbé éreztem magam idegennek, feleslegesnek és egyre ritkában jött elő az embergyűlöletem. Sosem lettem "menő". Sosem lettem és feltehetőleg sosem leszek a társaság motorja, központja. De nem is menekülök belőle.

Tégy hasonlóképp te is: hallgasd meg az embereket magad körül. Kezdj el lassan a társaság része lenni. Néha nehéz, néha az ember a pokolba kívánja az egészet, de a kitartás meghozza a gyümölcsét. Ha nagyon nem megy, akkor egy időre vonulj félre, hallgass zenét, akármi. De ha közelednek feléd, ne taszítsd el magadtól őket. Nem mehetsz mindig szembe a társadalommal és állhatsz rajta kívül, mert a magad dolgát lehetetleníted el csak.

f/22

"Csak aztán majd jön a fősuli, amihez semmi kedvem, nem tudom, mit akarok kezdeni az élettel."

Hopp, ez kimaradt. Nem feltétlen kell tudnod mit akarsz kezdeni konkrétan. Én sem tudom még igazán (pl. épp most váltok szakot). Ne hidd, hogy az egyetemekre csupa céltudatos, eltökélt ember jár. Egy fenét! :) Az egyetemi és a gimis társaság két alapvetően különbözik: 1) Korban és 2) abban, hogy itt biztos lesz kiinduló témád az emberekkel, hiszen van egy relatíve közös érdeklődési köröd azokkal, akikekkel egy szakra jársz. Ezt leszámítva itt ugyanúgy megvannak apuci pénzelte okostojások, az ügyeletes partiarcok, a csendes jó tanulók, stb. Merem állítani, hogy kevesebbnek van konkrét jövőképe, mint ahánynak nincs. Szóval az egyetemtől nem kell tartani ilyen szempontból. (A vizsgaidőszak más kérdés, a gimi lótúró egy-egy durvább szemesztervéghez képest.)