Miért nem tudom kimutatni az érzéseimet? És miért nem bírom elviselni mások érintését? Mit lehet ez ellen tenni?

Mindenki egy jégcsapnak tart, pedig szerintem sokkal mélyebb érzésű és érzékenyebb vagyok az átlagnál. Ha egyedül vagyok secperc alatt képes vagyok elbőgni magam egy filmen, vagy versen, könyven vagy akármin. De mások felé egyszerűen képtelen vagyok kimutatni a pozitív érzelmeimet (a negatívakat már annál inkább), szégyenlem őket, és leblokkolok az ilyen szituációkban. Anyámat pl. szeretem, de valószínűleg életemben nem mondtam még ki neki ezt a szót, ha konkrétan rákérdez, akkor se tudom azt mondani, hogy igen, nem tudom elviselni ha hozzám ér, vagy ha becézget, semmit. Az öleléstől valósággal undorodom, ha meg is ölelnek képtelen vagyok visszaölelni.

Társaságban soha nem sírok, kivéve a közvetlen hozzátartozóim előtt, de akkor sem szomorúság miatt, kizárólag magam miatt, ha besokallok, vagy ha hisztizek. (bár erről 18 éves fejjel már kezdek leszokni)

Életem legszomorúbb pillanata a nagymamám halála volt, de még akkor sem tudtam előttük sírni, akkor is szégyenkeztem, akkor is magammal voltam elfoglalva, hogy mit szólnak, ha én sírok, és vagy elfojtottam a könnyeimet vagy elbújtam és ott sírtam ki magam. Még a temetésén is fapofával álltam, nehezen tudtam ilyen arcot felvenni, miközben ordítottam volna, de sikerült. És ezt a mai napig felhozza apám, hogy én milyen kegyetlen ember lehetek, miért nem sírtam. És én még mindig nem mondtam el neki az igazat (mivel szégyenlem kimondani), hogy valójában százszor több könnyet hullajtottam el, mint ő, meg a drámázó rokonság.

Nem mondom, hogy egy érzelgős típus akarok lenni, sok előnye van ennek a felvett hidegségemnek is, de azért, hogy a legapróbb jelét sem tudom kimutatni az érzelmeimnek eléggé zavar. Miközben csomó felszínes ember olyan könnyedén kiejt a száját akármit,amit nem is gondol komolyan, addig én az őszinte érzéseimet sem tudom.

Lehet ez ellen valamit tenni? Van rá módszer? Mert önmagam erejéből nem tudok megváltozni, képtelenség.