Miért jutott nekem ez a sors?

Akkor válaszold meg: mit értél azzal, hogy egy neves egyetemről kikerültél úgy, hogy semmit nem érsz?

Egyébként a legtöbb embernek nem kell külön foglalkoznia azzal, hogy "megtanuljon élni". Jön az magától.

Igen, te olyan anyuci szoknyája alatt nevelkedett gyerek voltál, akinek mindent odatettek. Nem azt mondom, hogy ne lett volna eszed, hogy valamit elérj... csak igen, ha valaki alá mindent odatolnak, ha folyton anyuci szoknyája alatt nevelkedik, ha anyuci egyenget neki mindent, akkor rohadtul nem fogsz az életben boldogulni. Az első kisebb problémába belepusztulsz.

Nem feltétlenül kell ahhoz hármasnak lenni, hogy életrevaló legyél. És nem is lenne minden elcseszve azzal, hogy túl elkényeztettek. Mert ezt utólag, akaratlagosan azért még lehet korrigálni. Illetve lehetne. Csak a te hozzáállásodban minimális konstruktivitást sem vélek felfedezni. Igen, ha úgy állnál hozzá, hogy márpedig ha eddig eljutottam, akkor itt nem fogok elhasalni, lehet, hogy nehéz lesz, de megküzdök vele, akkor azt mondom, hogy igen, jó úton haladsz. De te mit is csinálsz? Nyavíkolsz, mint egy alsós kislány. Nem ám férfi módjára kiállnál, hogy akkor sz*rok rá, mi volt, megbirkózok az akadályokkal. Nem... "Jaj, de rossz nekem, én vagyok a legszerencsétlenebb, leghányatottabb sorsú ember, mert volt egy év, amikor nem volt barátnőm. Pedig ám egy hónappal hamarabb tudtam kivonni, mint a többiek." Ezt rinyálod egyfolytában. Többen megmondták már, hogy mi a helyzet, de te még odáig sem jutottál el, hogy azt felfogd. Komolyan, némely tekintetben játszod az értelmi fogyatékost. Pedig most nem a BME államvizsgát kell letenned, hanem pár elemi összefüggést megértened, amire rávilágítottunk.

Családi háttér. Szinte biztos voltam ebben. Egy lentről jött, de felfelé törő jövőképű család. Miután fogalmuk sincs róla, milyen eljutni egy diplomáig, de még nagyon a középiskoláról sincs, ezért nem is tudtak reális elvárásokat támasztani feléd. Mert egyszerűen nem tudták, hogy mi a reális. Ezzel nem szidni akarom őket, ez egyszerű szociológia. Nekik az már nem látható át. Ezért - naiv logikától vezérelve - úgy gondolták, hogy akkor fogod a nagy célt elérni, ha mindent odatesznek, bocsánat, de kinyalják a seggedet - mert fogadni mernék, hogy így volt -, csak egy a fontos, hogy te ötös legyél. Most arra nem térnék ki, hogy általában iskolaválasztásnál nem mindig a sznob, elit helyek a legjobbak a további célok szempontjából, de gondolom, olyan iskolába jártál, ahol szintén nem tanultál meg egy célért küzdeni.

Ami mondom, nem lenne végzetes baj... ha most egy kicsit normálisabban tudnál hozzáállni.

Igazából még sokáig elemezhetném a helyzet pszichológiai hátterét, okait, és a lehetőségeket, de úgy hiszem, felesleges. Sokan elmondták már, hogy mi a te bajod, de te mintha "write only" módban lennél, és fel sem fogod, amit írnak. Csak hozod a hülyébbnél hülyébb kifogásokat.

Az óvodát meg felejtsd már el... én nagycsoport végére tudtam írni-olvasni. Elsőben unatkoztam olvasás órán, mert már sulikezdés előtt kiolvastam az olvasókönyv nagyját. És?... Negyedikben tudtam gyököt vonni. És?... Ha valami nem sikerül, ha egy állásinterjún visszautasítanak, - mert tudod, olyan világot élünk, hogy egy bőven kompetens embert is visszautasíthatnak - nemkezdtem el rinyálni, hogy jaj pedig én negyedikben már gyököt vontam.

Szakadj már el az óvodás kortól! Itt a baj! Hogy még mindig ott élsz. Pszichésen megakadtál egy szinten, és nem akarsz onnan továbbfejlődni.

Az meg természetes dolog, hogy ha mittudomén óvodás korodban vagy akármikor megelőzöd a csoporttársaidat, azt örömmel fogadják otthon. Ez tök normális. Az a nem normális, hogy te még huszonéves korodban is ezt hozod fel példának.

Csajok. Igen, hallottál valamit a BKV-n, két k*rógéptől. Amellett, hogy az ilyen "egyszerre 5 csajom van" jellegű sztorik egyrészt nem sokszor valósak, másrészt nem épp követendő példák, harmadrészt azok a kapcsolatok olyanok is, szóval attól, hogy van pár ilyen, attól az átlagembernek bizony nem szokott folyamatosan párkapcsolata lenni. Sőt, még a nagymenőkkel is van, hogy nincs senki. Lehet, hogy most 5 nője van, de majd amikor mind az 5 elhagyja, és nem talál senkit 2 évig, az is simán előfordulhat.

Komolyan gáz. Úgy állítod be az amúgy teljesen a normalitás keretein belül levő egy év magányt, mint ha a világ legnagyobb katasztrófája lenne.

Szánalom.

Öcsém, hát te kemény vagy... Komolyan, már kérem a többi válaszolót, hogy ne jegyezgessék meg, hogy így meg úgy a többiek előtt járt, mert még a végén azt hiszi, hogy intelligens ettől, és tovább fejtegeti a "csodagyerekségét". Erről csak annyit, hogy a legtöbb kamaszlány is attól tartja érettebbnek magát a koránál, mert azt tudja, hogy ő miket gondol, de azt nem, hogy a többiek mit, ezért feltételezik, hogy a többieknek az a sok okosság meg se fordult a fejében, csak üresen bámulnak a semmibe... Hülyeség!

Persze, én is szeretek eldicsekedni azzal, hogy évekkel korábban kezdtem beszélni, mint a többi gyerek, másfél-két évesen megjegyeztem a verseket, amiket a szüleim mondogattak nekem, már középső csoportban tudtam olvasni, amikor a többiek életükben először olvastak regényt, én már írtam, és a többi, de az az igazság, hogy mindenkinek vannak ilyenjei. Csak te nem tudsz elszakadni az önnön nagyszerűségedtől. Egocentrikus vagy.

Az önsajnálatod pedig szánalmas. Véleményt kértél, véleményt kapsz. Semmivel nem rosszabb az életed, mint bárki másnak. Van nőd, nem? Azt hiszed, bárki másnak a szájába repül a sültgalamb? Röhejes vagy, észrevehetnéd már.