Ki utálja még rajtam kívül azt a szót, hogy apa?

Az én Édesapám a legszebb szó amit kimondhatok az életemben. A szüleim boldogan, szeretetben életek együtt, amíg a halál el nem választott minket egymástól.

Boldog vagyok, hogy az életemben volt édesapám, édesanyám és testvérem, akik felneveltek, és halálukig szerettek, segítettek engem.

Most hatvan éves vagyok, és remélem, hogy a szüleimtől kapott szeretetet tovább tudtam adni a gyerekeimnek és velük együtt az unokáimnak.

/Egy boldog nagyapa/

Ez a válaszom a kérdezőnek: Remélem téged is mindenki így fog utálni!! Nem is értem, hogy lehet utálni valakinek az édesapját? Az utálatra méltó, hogy azért gürizik minden nap, hogy eltartson téged? Hogy etet, és megvesz minden hülyeséget amit kérsz?

Vagy az a gondod vele, hogy világrahozott? Mert azt megérteném. Én inkább a szüleidet sajnálom, mert gyereket vártak, de te jöttél.

Próbálj meg változtatni a dolgon, és gondold át, hogy mennyi mindent tett érted!

És gondolj bele, hogy ha néha mogorva, nem biztos, hogy őt kell okolni. Gondolom te se vagy mindig egy angyal, sőt...

Utolsó: de jó neked hogy te így nőttél fel hogy minden szart megkaptál meg gürizett érted az apád. Valószínűleg a kérdező apja nem ilyen. Tudod nem mindenki így nő fel. Tudod vannak akiknek az apja nem dolgozik sőt még azt a nehezen összekapart pénzt is elissza, elgépezi. Sőt mondok jobbat: léteznek olyanok is akik még folyton ütik is a gyerekeiket.

Én pl 10 évesen úgy töltöttem a karácsonyt hogy apám full részeg volt ja és ráadásul szilveszter este még meg is ujjazott. ÚGYHOGY GRATULÁLOK HOGY NEKED ILYEN NAGYSZERŰ APÁD VOLT DE NEM MINDENKINEK ADATIK EZ MEG ÚGYHOGY HA NEM MENTÉL ÁT ILYENEKEN AKKOR INKÁBB NE VÉLEMÉNYEZZ MÁSOKAT.

Hét milliárd ember él a földön.

A globális világhatalom úgy gondolja, hogy sokan vagyunk. Az elszaporodott embereket háborúkkal, betegségek terjesztésével, az emberi kapcsolatok ellehetetlenítésével lehet a leghatékonyabban csökkenteni. A családok szétzüllesztése, a deviáns szexuális kapcsolatok népszerűsítése, emberek egymás elleni uszítása, életek tönkretétele, az emberiség számának jelentős csökkenéséhez vezet.

Ha élni akarsz, szeresd a családodat és a körülötted élő embereket. Sokkal nagyobb dolog azt szeretni, akivel egyébként nehezen tudsz kijönni, szót érteni, mint akit egyébként is kedvelsz. Ezért igaz a bölcs mondás: "Szeresd ellenségeidet, mint önmagadat."

A szülőknek tisztelet jár, a bónusz a szeretet.

Mi voltunk az egyetlen család az étteremben. Eriket beraktam egy etetőszékbe, és megjegyeztem magamnak, milyen csendben eszik minden vendég. Néhányan halkan beszélgettek.

Erik hirtelen örömteli kiáltást hallatott...

„Szia!" – mondta, miközben pufók kezeivel a szék tálcáját püfölte. Szemei az izgatottságtól kikerekedve, száján azzal az imádnivaló fogatlan mosollyal, hevesen integetett.

Próbáltam megtalálni hirtelen örömének forrását. Sikerült. Egy koszos, szakadt kabátot viselő öregember volt. Nadrágja gyűrötten lógott rajta, cipzárja félig lecsúszva, egyik cipőjéből kikandikáltak a lábujjai, erekkel telerajzolt orra, olyan volt, mint egy térkép.

Túl messze voltunk ahhoz, hogy szagokat érezzünk, de biztos voltam benne, hogy büdös. Ő is integetett.

„Szia, kicsi baba! Szia, nagyfiú! Kukucs!" – mondta Eriknek. Összenéztünk a férjemmel. „Most mit csináljunk?"

Meghozták az ebédünket. A férfi szakadatlanul kiabált a túloldalról.

„Ismered ezt a játékot? Kukucs! Nézd csak! Ismeri!"

Senki sem gondolta, hogy a férfi aranyos, és egyértelmű volt, hogy részeg. A férjemmel majd elsüllyedtünk szégyenünkben. Csendben ettünk, de nem úgy Erik, aki egész repertoárján végigment, az öreg pedig mindent utánacsinált.

Végre befejeztük az evést, és a kijárat felé vettük az irányt. A férjem elment fizetni azzal, hogy a kocsinál találkozunk. Az öregember pont köztem és a kijárat között ült. „Uram, segíts, hogy kijussak innen anélkül, hogy megszólítana minket!" – imádkoztam magamban.

Ahogy közeledtünk, próbáltam úgy fordulni, hogy ne érezzük a leheletét, de miközben elfordultam, Erik kitekerte magát, és az ismert „vegyél fel" babapozícióba helyezkedett.

Mielőtt bármit tehettem volna, Erik az öregember karjaiba vetette magát.

Hirtelen ott álltam, és néztem, ahogy egy nagyon büdös öregember a karjaiban tart egy boldog kisgyereket. Erik teljes bizalommal és szeretettel a férfi kopott vállára hajtotta a fejét. Az öregember becsukta a szemét, és láttam, ahogy megindulnak a könnyek. Öreg, koszos, fájdalomtól és a kemény munkától kicserzett kezei igazi gyengédséggel tartották a fiamat, miközben szeretettel a hátát simogatta.

Nem láttam még ilyen mély és ugyanakkor ennyire röpke szeretetet két emberi lény között.

Döbbenten álltam. Az öreg néhány másodpercig ölelte Eriket majd rám nézett. „Nagyon vigyázzon erre a fiúra!" – mondta szilárd meggyőződéssel.

Nagy nehezen kinyögtem, hogy „megteszem".

A férfi nem túl nagy hajlandósággal, szomorúan fejtette le magáról Eriket, mintha valóban fájdalmat okozott volna neki a mozdulat. Megfogtam a fiamat és az öregember ennyit mondott: „Isten áldja asszonyom! Ez volt a karácsonyi ajándékom."

Egy elmakogott köszönet után futva tettem meg az utat az autóig. A férjem nem értette miért sírok és miért szorítom úgy a fiamat, miközben azt mondogatom, hogy „Uram, Uram, kérlek, bocsáss meg!"

Tanúja voltam Krisztus szeretetének egy gyermek ártatlanságán keresztül, aki nem látott bűnt, és nem ítélkezett. Egy kisgyereken keresztül, aki a másik lelkét látta, és egy anyán keresztül, aki nem látott tovább az öltözéken. Keresztényként vak voltam, miközben karjaimban tartottam egy gyermeket, aki látott. Úgy éreztem, Isten azt kérdezi tőlem, „Hajlandó vagy megosztani a fiadat egy pillanatra?" mikor Ő meg nekünk adta az Övét, örökre.

A rongyos öregember eszembe juttatta, hogy „olyanokká kell lennünk, mint a kisgyermekek".