Mit tehetnék, hogy jobb legyen?

Az egész történetem fél éve kezdődött, amikor a szüleim úgy döntöttek végleg elválnak, mivel anyukám egy másik férfival szerette volna tovább folytatni az életét. Ennek akkor teljesen örültem, mivel az otthoni veszekedések már az őrületbe kergettek, egyáltalán nem éreztem jól magam abban a házban, ahol születésemtől fogva éltem. Én pedig emiatt úgy döntöttem, hogy anyával tartok, hátha megváltozik minden. Így is lett. Külön voltam az öcsémtől és az apukámtól, akikkel jobb és bizalmasabb lett a kapcsolatom, mint valaha. A szüleim a válással és velünk kapcsolatban mindent normálisan meg tudtak beszélni, egyáltalán nem volt hatalmas harag közöttük. Anyukám barátja úgy bánt velem, mintha a saját gyereke lennék, elfogadott, próbált megadni nekem mindent, s fél év alatt rengeteg dolgot megtett, hogy kialakítsa nekem az ottani életemet (ami egyébként csak 10 percre volt a régi lakóhelyemtől, annyira sok dolog nem változott). Nagyon megszerettem ott mindent, boldogan éltünk, de elég sok minden lejátszódott, s egy héttel ezelőtt annyira összevesztek egy kis semmiség miatt, hogy másnap már csak arra észleltem, hogy az összes ruhám a bőröndben és visszaköltöztünk apáékhoz, mivel máshova nem tudtunk volna menni.

Nagyon nagyon nehezen viseltem, folyton csak sírtam, amikor ültem a buszon és megláttam a házat, amiben csak fél évet éltem, mégis sokkal jobban otthon éreztem magam benne, mint bárhol máshol. Két napig nem ettem semmit, fájt a fejem, hányingerem volt, sírógörcs kerülgetett az iskolában, hiányzik minden egyes dolog ami oda kötött..

Bonyolult minden. Egy hét alatt egyik nap úgy volt, hogy visszamegyünk. A második napon összevesztek. A harmadik napon azon gondolkoztak, hogy elmenjünk egy nem túl távoli helyre új életet kezdeni. Tegnap előtt pedig véglegesen kimondta anya barátja, hogy vége, s azóta anya megállás nélkül zokog, és sír, azt mondogatja, nem tudja mi lesz vele, bele fog rokkanni. Sohasem láttam még ilyennek, ezért is biztattam, hogy menjen le egy kicsit hozzá, rögtön boldogabb lesz.

Viszont én legbelül tudom, hogyha még ki is békülnek, újabb és újabb problémák lesznek, de hirtelen csak azt láttam megoldásnak, hogy bátorítottam, hogy beszéljen vele, menjen le hozzá, ne pedig itthon zokogjon .

Tudom, ez az ők kapcsolatuk, de erősen rám is tartozik ez az egész, hiszen az én sorsom is múlik rajta. Anyának minden vágya, hogy elmenjünk ide messze a dunántúlra, de mikor felvetette ezt az ötletet, én erősen lehurrogtam, hogy hogyan is képzeli ezt. Szeretnék nagyon mellette állni, de rohadtul félek mindentől. Nyolcadikos vagyok, és egész évben rengeteget küzdöttem azért, hogy felvegyenek abba az iskolába, ahova menni szeretnék, s lám, sikerült. Úgy érzem, nem tudnék új életet kezdeni egy olyan helyen, ahol senkit sem ismerek. Viszont mégis csak szeretném, ha anyának a legjobb lenne, de nem tudom, mihez kezdjek, mivel öntsem belé a lelket, hisz folyton azt hajtogatja, hogy egyedül fog meghalni, nem tud nélküle élni.. Nekem pedig ezt a legrosszabb nézni, nagyon szeretnék segíteni a helyzeten, ezért várok mindenféle hasznos tanácsot:)