Kilátástalannak érzem a helyzetem. Milyen jó tanácsot ajánlanátok? Mit tennétek (tettetek) hasonló helyzetben?

22 éves, dolgozó srác vagyok. Alapvetően vidám természetűnek tartom magam, szeretek nevetni, szeretek olvasni, szeretek grafitrajzokat készíteni (legfőképp portrékat), szeretek futni és még sok ilyen általános jellemzőt tudnék írni a "szeretek..." kifejezéssel. Nem tartom magam hülye embernek, de(!) az életemben semmi sem működik már. Anyummal, testvéreimmel élek a nagyszüleimnél, borzasztó családi helyzetben, napi szinten vitákkal körülvéve, egyedül a saját szobámban, magányosan érzem jól magam a házban. Nem jövök ki itthon már senkivel. Természetesen ez nem volt mindig így, ez úgy érzem már következmény. Érzelmileg és hangulatilag próbáltam szinten tartani az itthoni helyzetet, inkább kevesebb sikerrel. Ebbe belefáradtam. (Ez cirka 8 éve tartó folyamat, akkor kezdődött minden mikor anyumék elváltak) Jelenlegi havi keresetem 120-150e. ft. Előre megbeszélt módon amióta dolgozom minden hónapban leadok 30e. forintot, de mindig elkérnek még elég nagy jelentős összeget erre arra, fontos számlákra. Nem sajnálom, soha nem is mondok nemet, szó sincs róla ne értsetek félre, hiszen itt élek én is. E mellett a mindennapi kaját is magamnak állom. Alig, vagy éppen semmi nem marad a hó végére...de szeretném már elkezdeni az úgymond saját utamat, ami így lehetetlen. Ha elköltöznék itthonról, akár albérletbe is, akkor ugyan meg szabadulnék a vitáktól, nyugodtabb lennék, de ugyanúgy nulláznék a hónap végére, ráadásul furdalna is a lelkiismeret, mintha cserben hagytam volna az itthon levőket. Gondoltam már arra is, hogy vaktában új életet kezdjek Németországban, a német nyelv úgy ahogy megy. De ettől félek, hiszen az "ifjú legény útnak indult egy batyuval a hátán szerencsét próbálni" történet nem túl biztató (ennek ellenére kecsegtető a remény egy új élet felé). A baráti köröm majdnemhogy teljesen szétomlott, mindenki összeveszett mindenkivel, pedig korrekt, összetartó kis csapat volt évek óta. Párkapcsolatok terén sem jönnek össze a dolgok. Munkahelyen is visszahallottam olyan ítéleteket, amik teljesen távol állnak tőlem, ráadásul olyan emberektől, akikkel szinte nem is beszéltem még, akik nem is ismernek. Pályakezdésem előtt figyelmeztettek arra, hogy bizony dolgozzék bárhol, lesznek olyan emberek akik ok nélkül belém fognak/akarnak rúgni, természetüktől adódóan. Így is lett. Totális szerencsétlenségnek érzem már magam, radikálisan lecsökkent az önbizalmam, az emberekkel való kommunikáció szinte már alig megy (ezeket a mondatokat is csak névtelenül, Veletek merem megosztani) minden kihat mindenre, napról napra úgy érzem, hogy az emberek kerülnek, mintha az utcán is mindenki engem figyelne és magában szidva-szánakozva ítélne el szerencsétlenségnek. Mintha az egész világ tudná. Minden nap félve fekszem, félve kelek. Egyedül akkor érzem magam szabadnak és mindentől függetlennek, amikor futok, vagy rajzolok, természetesen mindkettő hobbi zenével fűszerezve, hogy ne érjen a külvilág zajából semmi sem. Ezen a két dolgon kívül már mindentől elment a kedvem.

Azt hiszem összeomlok.