Sajnos tavaly meghalt az Édesanyám. Azóta úgy érzem, hogy irigy vagyok mindenkire, akinek még él az anyukája, hogy tudnék ezen változtatni?
23 éves vagyok, és sajnos tavaly veszítettem el az Édesanyámat. Előtte nagyon beteg volt szegény, sokat ápoltuk otthon, mielőtt végül a betegség legyőzte...
Nyilván nagyon hiányzik és rettentően nehéz volt feldolgozni, hogy Anyu nincs többé, hogy már nem tudom őt soha felhívni, ha valami öröm vagy bánat ér, nem tudok tőle tanácsot kérni, nem tudok neki mesélni a mindennapi dolgokról, vagy csak egyszerűen odabújni hozzá, megölelni, puszit adni neki... :( Nagyon rossz ez az érzés a mai napig. De szerencsére a párom mindenben mellettem állt, végig támogatott, Anyu betegsége alatt és utána is.
Viszont azt vettem észre, hogy egy ideje irigykedem másokra, akiknek él az anyukájuk. Pl. mikor itt olvasgatok olyan kérdéseket, ahol azt látom, hogy a kérdezők az anyukájukat szidják egészen piti dolgok miatt, nagyon mérgesnek érzem magam, amiért más nem becsüli meg, hogy van anyja. Legszívesebben odaírnám ilyenkor, hogy akkor cseréljünk!
Vagy amikor a kisgyerekes kérdéseket olvasom, ahol sokan írják, hogy nincs segítségük a gyerek mellett, mert a férjük dolgozik, és az édesanyjuk csak néha tud átjönni segíteni, nekem mindig az jut eszembe, hogy nekem senki se fog már segíteni... az én anyukám nem láthatja már az unokáját. Sőt, nem lehet már ott az esküvőmön se, vagy akár csak a diplomaosztómon, ami idén lenne. Ő nem lesz már se örömanya, se nagymama... :(
A nyáron 2 esküvőn is voltunk, és nagyon röstellem, de mindkét aljalommal kifejezetten irigynek éreztem magam az egész ceremónia alatt, amikor azt láttam, hogy a menyasszony édesanyja ott lehet, és hogy a szülőköszöntés alkalmával a menyasszony oda tud menni az anyukájához, meg a vőlegény is csokrot tud adni neki. Az én esküvőmön nem lesz más, csak egy üres szék, és ez olyan rossz... :(
Vagy ha megszületik majd a gyerekem, nem lesz ott Anyu, hogy segítsen, legfeljebb anyósom, de az nem ugyanaz... :(
Nagyon sok ilyen kis apróság van még, aminél ezek az érzések előjönnek bennem, és nem tudok rajta változtatni, pedig nagyon szégyellem, hogy mástól irigyelem az anyját, vagy hogy mondjam... Nem úgy értem, hogy azt szeretném, ha nekik se lenne, inkább csak olyan keserű érzés van bennem, hogy "Bezzeg neki ott lehet az esküvőjén!", vagy amikor valaki panaszkodik az anyukájáról, akkor is ilyen gondolataim vannak pl. "Bezzeg neki az a legnagyobb problémája, hogy az anyja leszidta, mert nem teregette ki a mosott ruhát, mit nem adnék érte, ha Anyu itt lehetne, hogy engem is leszidjon... Tiszta idióta, hogy ezt ennyire felfújja, inkább örüljön, hogy még van anyukája". Szóval ilyesmiket érzek és gondolok. :(
És nagyon rossz érzés, hogy irigykedem a legjobb barátnőimre például, vagy rosszul esik ilyen "problémákat" hallgatni és nem is igazán tudok ilyenkor együtt érezni velük, mert szánalmasnak tartom, hogy nekik ez probléma és hogy pont nekem mondják ezejet, miközben én szó szerint bármit megadnék érte, hogy Anyut visszakaphassam. :(
És ugyanezért irigykedem pl. minden kismamára is, akiknek az anyjuk megy és segít, és közben ők arról panaszkodnak, hogy nincs semmi segítségük, vagy kevés a segítségük, vagy hogy az anyjuk nekik láb alatt van, miközben pont, hogy nekik segít és azért van ott velük reggeltől estig... én meg tudom, hogy az én Édesanyám már nem fog tudni nekem segíteni semmiben, soha. :(
Nagyon kellemetlenül érzem magam, hogy másokról emiatt gondolok rosszat, csak mert pusztán irigyelem, hogy van anyukájuk és felháborít, ha azt látom, nem becsülik meg. Mit tudnék kezdeni ezekkel az érzéseimmel? :(
Egyrészt az jutott eszembe, te most arra keresed az önigazolást hogy egy anyuka csakis ó lehet, mert te ezt tapasztaltad meg. Énsem becsülöm meg hogy él anyukám, pedig apukám meg 1 éves koromban meghalt tehát csakis ő nevelt fel, amiért nagyon hálás vagyok viszont egy nagyon passzív-agresszív, meglehetősen mártír típusú anyáról van szó, aki mindig megakarja mondani mit hogyan csináljak és a mindenáron segíteni akarás jellemzi. És bizony tud ez nagyon terhes lenni kismamaként nekem. Egyszer még lehet h hiányozni fog de én meg azt irigylem, akinek olyan szülei vannak, akik felmérik mennyire van szüksége a felnőtt gyereküknek rájuk és nem másznak a nyakára...
Másfelől a te problémád. Tudod, a gyász egy igen hosszú folyamat. Nehéz feldolgozni a veszteséget, és a gyásznak még ilyen állomásai is vannak. Van pl a düh, talán te is épp ebben vagy, amiért dühöt, irigységet érzel hogy másnak van anyukája.. Engedd meg magadnak ezt az érzést is megélni, ez nem bűn. És jó lenne minél többet beszélni erről, az érzésről is amit írsz, hogy kimondhasd ne csak egy ilyen netes blogon hogy mennyire hiányzik és mennyire irigyled azt akinek van anyukája. Ha van egy kis spórolt pénzed, esetleg kipróbálhatod a pszichológust is, nagyon jó dolog az is hidd el, nagy tanácsokat nem fog erre adni de sok új szempontra felhívhatja a figyelmed amire talán most nem is gondolsz, és szakszerűen és elfogultság nélkül hallgat meg és sokszor már az nagyon gyógyító tud lenni.
válasza:Teljesen megértelek, de tudod mindenkinek a saját nyűgje a legfontosabb, mint pl. nem segít eleget, nem ad eleget stb.
Ahol nincs meg a kellő összhang a szülőkkel, az is nagyon rossz tud lenni hidd el. Nálam is az a helyzet, hogy vannak gondok és én meg azokra irigykedek, akiknek összetartó családjuk van. Ez is szar hidd el, mert az emberben így is van egy fajta hiányérzet. Anyu pl. mindig szidja a sógornőm anyukáját, de közben mégis mindig ő vállalja be a gyereküket, anyuhoz nem lehet odavinni, mert mindig kifogásokat talál. Gondolhatod, hogy ez milyen rosszul esik nekik.
Amíg valaki nem veszíti el valamelyik szülőjét, addig az épp aktuális dolgokon problémázik az ember.
Engem is sokszor megbántott már anyu, de soha nem teszek szóvá semmit, mert én is azt mondom, hogy addig örüljek míg él.
Szerintem ha valaki valami mondvacsinált problémára panaszkodik, nyugodtan megmondhatod szépen, hogy neked ezt hiába mondja, mert úgysem fogsz tudni azonosulni vele. Ha úgy érzed hosszú távon, hogy nem tudsz megbirkózni ezzel és napi szinten zavarja az életminőségedet, érdemes elmenned pszichológushoz, hogy segítsen feldolgozni a veszteséget. Ez halál esetén szerintem teljesen elfogadott. Nem fogsz tudni elmenekülni a panaszáradatok elől, mert ilyennel naponta találkozik az ember, az embereket nem tudod megváltoztatni, ezért kénytelen vagy megtalálni a módját, hogy neked a legkönnyebb legyen.
Igazatok lehet abban, hogy mindenki más és természetesen mindenkinek a saját gondja-baja a legfontosabb. Csak ilyenkor mindig azt érzem, hogy ezek nem igazi problémák, vagy legalább is, hogy vannak azért ettől sokkal nagyobbak is. De valószínűleg abban is igazatok van, hogy még nem sikerült teljesen feldogoznom a veszteséget, és másokra vetítem ki a dühöt, amit Anyu halála miatt érzek. :( Nyilván tudom, hogy ők nem tehetnek róla, hogy én elvesztettem az anyukámat, és arról sem, hogy mondjuk az ő esküvőjükön ott lehetnek a szülők, az enyémen meg sajnos már ez nem lehetséges, és ésszel fel is fogom, hogy emiatt nem lenne szabad irigykednem rájuk, de nagyon nehéz, mert közben mégis így érzek.
A páromat is meg szoktam néha dorgálni, ha csúnyán beszél az édesanyjával, mondjuk általában neki is csak olyankor teszem szóvá, amikor tényleg jogos a letolás, de azért nem csinálok belőle rendszert. Csak volt már erre is példa.
Mindenesetre tényleg nagyon tud fájni, nagyon bántó tud lenni, de közben meg tudom, hogy nem jogos, hogy így érzek, erről senki sem tehet, ez egy borzasztó tragédia, de senki sem hibás. Tudom, hogy van, akinek nem felhőtlen a kapcsolata az anyjával, és nem is mindig feltétlenül a gyerek tehet erről, de az én kapcsolatom nagyon jó volt Anyuval, és ilyenkor nehezen vonatkoztatok el. Ilyenkor arra gondolok, miért nem dolgozik azon, hogy a kapcsolatuk javuljon, jobb legyen? Miért panaszkodik, ahelyett, hogy tenne valamit a viszonyuk helyrehozatala érdekében? Ésszel tudom és megértem, hogy másoknak másmilyen kapcsolata van a szülőkkel, de közben mégis ezek a negatív érzések és gondolatok fogalmazódnak meg bennem. Elég nehéz leírni, hogy pontosan mi zajlik bennem, de remélem, azért nagyjából értitek, mire gondolok.
válasza:Még nem dolgoztad fel ezt az eseményt. Ez még előtted van
Beszélgetéssel tudok segíteni, ha gondolod, hogy könnyebb legyen
válasza:Nagyon sajnálom! Az egészet végig sírtam..
Felnyitottad a szemem, én is sokszor ráförmedek anyura és valóban lényegtelen dolgokon veszekszünk.. Igazad van, nem érdemes ezt csinálni, sosem tudhatjuk, mi lesz.. Tényleg köszönöm! Kitartást!
válasza:"Csak ilyenkor mindig azt érzem, hogy ezek nem igazi problémák"
Drága kérdező, továbbra is azt tudom mondani, hogy neked nem ezzel kell törődnöd, mert mindenkinek más a probléma. nincs olyan ,hogy "igazi" probléma.
Én sem voltam jobban amikor a férjem 40 évesen agyvérzést kapott, de nem haragudtam senkire, ha abban az időszakban valaki arra panaszkodott, hogy milyen meleg van, mert nem tehet róla, és nem is várom, hogy átérezze amit akkor éreztem. Muszáj elfogadnod, az hogy mennyire nehéz a kereszt, az a lelkünkben dől el.
Hogy vagy kérdező?
Sajnos teljesen átérzem, azt amit te is érzel. Én nem olyan régen veszítettem el az Édesanyámat és még mindig iszonyatosan fáj. Nagyon jó volt a kapcsolatunk és mindenben számíthattam Rá. Tudom, hogy nem másokra haragszol, hogy nekik él a anyukájuk, hanem, hogy milyen jó nekik, hogy még átölelhetik és még az is jó, ha leszidhatja őket. Mi nagyon ritkán veszekedtünk, de bárcsak még sokáig megdorgálhatott volna, ha hülyeséget csinálok. Én mindig is féltem, hogy eljön az az idő, hogy már nem lesz velem, de nem gondoltam, hogy ennyire fiatalon. Még annyi mindent szerettem volna, ha együtt csinálunk.
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!