Miért félek ennyire a felnőtté válástól?

12 éves kislány voltam, amikor édesapám elhagyott minket. A bátyám erőszakos természetű, egy erősebb fél hiányában állandósultak a verések, bátyám szinte minden nap rajtam élte ki magát. Édesanyám sosem állt mellém, sőt, a kapcsolatunk mindig is utálattal és meg nem értéssel volt teli.

Szóval egyik nap arra eszméltem, hogy apa lelépett és farkasokkal maradtam itt. A következő egy évemet a mély depresszió és a bántalmazás jellemezte. Minden éjjel sírtam az ágyamban, és a miérteken gondolkoztam. Miért történik ez velem. Ekkor az egyetlen megnyugtató gondolatra ébredtem rá, azt hiszem 13 évesen: az okokra később majd rájövök, és már egy éve, hogy túlélek. Túlélem. Még mindig lélegzem. Még mindig felkelek az ágyból reggelenként. Még mindig élek.

Ez volt az a pont, amikor rájöttem, senki másra nem számíthatok, csak magamra. Minél hamarabb önállósodnom kell, amint lehet a saját lábamra kell állnom, és egy dolgot minden nap tudatosítani kell magamban: "maradj mozgásban"

Most 21 éves vagyok, egy olyan szakmával, ami kihalni látszik, amiről azt sem tudom, hogy igazán szeretném-e csinálni. Egyetemre ilyen családi háttérrel nem tudok menni. A verések elmaradtak, de az érzelmi megalázás, az, hogy édesanyám nem ad enni, nem segít a ruházkodásban, kizárja a továbbtanulást. És magamnak is be kell vallanom: ha arra gondolok, hogy újra tanulópadba ülök, elfog a hányinger és a borzalom. Hiába lennék képes elvégezni, nem akarom.

És itt jön az amit nem értek.

Ha nem akarok tanulni, nincs más hátra, mint előre, elkezdeni dolgozni, és végre komolyan a saját lábamra állni. Mégis félek. Rettegek munkát vállalni. Attól félek, nem lesz belőlem senki. Tudjátok, 21 évesen még mindig nem találtam magamnak életcélt, nem tudom mivel akarok foglalkozni. Hogy miben érezném jól magam... elkeserít és szörnyen megijeszt a gondolat, hogy nem tudom, mit akarok az élettől, csak azt tudom, hogy nincs hova mennem, pedig indulom kéne. Elég volt a megalázottságból, a kiszolgáltatottságból.

Tehát pénzt kell keresnem, mert ez az az eszköz ami az életemet jelenti. Ennem kell, ruházkodnom, albérletet fenntartanom.

Vagy maradhatok itthon... és elmehetnék egyetemre amit elvárnak tőlem

Miért félek elindulni? Miért félek azt mondani, hogy itt az idő amire 9 éve várok, hogy: itt az idő elindulni? MI kelti bennem ezt a hatalmas félelmet? Rettegek. Újra rettegek, depressziós vagyok, kilátástalannak érzem a helyzetem, és annyira egyedül érzem magam. Annyira félek. Csak azt nem tudom, mitől. Nem találtam racionális okot a félelmemre, hiszen gyermekkorom óta olyan veréseket éltem át, amik jobban veszélyeztették az életem.

Mégis, most, hogy kezembe vehetném az életem, ezen a ponton rá kellett jönnöm: még sosem éreztem magam olyan kislánynak, mint most.

Ha valaki segítene megfejteni, mi ez a kibírhatatlan rettegés, miért félek ennyire, annak nagyon hálás lennék. Kilátástalanságom csak egyre jobban tetőzik:(