Szerintetek is baj van velem? Igaza van a szüleimnek?

A szüleim nem akarnak leszállni a témáról hogy semmit sem csinálok "csak ülök a telefon előtt". Én igen, tudom hogy "a mai fiatalok" csak ezt csinálják és ez felháborító meg hasonlók, de nálam más a helyzet.

Amikor itthon vagyok nagyrészt tényleg csak telefonozok, de ez főleg azért van mert a családommal nagyon nem egyezik a világképünk és minél jobban öregszem, ez annál jobban kibukik, már nem tudunk normálisan beszélgetni vagy semmi közös programot csinálni. Ráadásul unom már hallgatni a szüleim veszekedését is, ez kiskoromban nagyon rosszul esett, sokat sírtam is miatta, de most már egyszerűen csak unom.

Ezért általában elmenekülök a saját világomba, a szabadidőm nagy részében olvasok (vagy rendes könyvet vagy online), filmezek, zenét hallgatok, könyvet írok meg chatelek ismerősökkel. Elég introvertált vagyok, ez sokat is erősödött 2 éve, mostmár alig megyek valahova. Ma épp azt vágták a fejemhez hogy már megint csak a szobámban ülök, halomra állnak a labdák eg sportszerek a szobámban amiket már nem használok, semmihez nincs kedvem, konkrétan azt akarták ezzel mondani mintha egy depressziós kiüresedett ember lennék valami múltbeli vidám extrovertált lány énje árnyékában.

Pedig sosem ismertek igazán, nem is akartak megismerni, az az igazság hogy én mindig is ilyen voltam.

Általánosban egyszerűen csak naiv voltam és mindenben a jót láttam, nem tanultam, legalábbis nem erőltettem meg magam, csak a hülyéskedés érdekelt és nem gondoltam a jövőmre, sportoltam is (bár sosem szerettem, nincs érzékem a csapatsportokhoz), és többet is mászkáltam el itthonról, alig voltak összefüggő napok pl.nyáron mikor itthon lettem volna. De nem mindig élveztem én ezt, emlékszem akkor is hamar lefárasztottak az emberek és sokszor kerestem a kifogásokat amikkel lemondtam a programokat, csak akkor még nem tudtam hogy létezik olyan hogy introvertáltság és próbáltam ugyanúgy benne lenni mindenben mint a többiek amikor csak tudtam.

Aztán 2 éve sok rossz dolog történt,előtte nem sokkal váltottam iskolát ahol nem azokkal barátkoztam akikkel kellett volna, meghalt a mamám is, és az egyetlen ember aki pedig biztos támpont volt az életemben hosszú évekig, az egyetlen akit "legjobb" barátnőmnek mondhattam egész életemben faképnél hagyott egy srác miatt, meg elég nagyképű lett azalatt az idő alatt amit a gimiben töltött (külön helyekre kerültünk). Utána volt egy magányos korszakom kb.fél évig, ez eléggé megváltoztatott, ekkor kezdtem el máshogy látni a világot, komolyabb célokat kitűzni magam elé és könyvet írni. Nem feltétlenül volt rossz, érdekes volt jobban megismerni magam.

Aztán a suliban új barátaim lettek, de egyikőjükkel se valami mély ez a barátság, mint introvertáltak vagyunk, a suliban beszélünk de amúgy ritkán találkozunk azon kívül, elvagyunk otthon.

Szóval ennyi lenne a történetem hogy hogy lettem ilyen. Szerintetek ez baj? Nem hiszem hogy "depressziós" vagy "kiégett" lennék, egyszerűen csak nem lelkesedek azokét amikért régen, komolyabban látom a világot.

De vannak céljaim, keményen tanulok és nem épp könnyű szakmát tűztem ki magam elé amiért küzdök is rendesen. Most egy kis településen lakom, és bár szeretem hogy csendes de bennem van a vágy hogy szeretnék világot látni, tanulni vagy élni külföldön.

Ezért pedig sokat tanulok, ráadásul diákmunkázok is, szóval nincs sok szabadidőm. Nagyon ritkán megyek szórakozni (havonta max 1-2-szer), a hétvégéket is itthon töltöm, buliban se voltam még soha, és már nem is sportolok, legalábbis csapatban nem, de itthon minden nap jógázok szóval fizikailag sem hanyagolom el magam.

De ez kicsit elgondolkodtatott. Szerintetek van igazság abban amit a szüleim mondanak? És baj, ha nem élem ki a fiatalkoromat? (Bulik, szórakozás, ilyenek). Nem akarok besavanyodott felnőtt lenni, viszont nem sokat tudok szórakozni sem, ahogy írtam kis településen lakom, és nekem egy zsúfolt buli meg a lerészegedés nem szórakozás (itt csak ennyi van), úgyhogy nincs itt semmi szórakozási lehetőség.

Szerintetek tényleg baj van velem és meg kellene változnom?

17/l