Mi lehet a tömör magyarázata ennek? Ez egy betegség? Adottság? Vagy csak hülye nyomi vagyok?

Egy magányos léleknek érzem magam. Nem találok olyan személyiséget, aki igazán passzolna hozzám. Ha azt hiszem, kiderül, hogy csak én jártatom a számat megint, és nem kapom vissza azt, amire szükségem lenne.

Persze ne higgyetek síró picsogónak... Akkor leszek úgymond depi,mikor huzamosabb ideig (1-2 nap) nem történik velem semmi igazi. Ezt részben jól élem meg, mert ez a mélyebb időszak mélyebb, bár komorabb témákkal ömleszt el.

Részben pedig rosszul, mert sok-sok sebet tépek fel ilyenkor a múltból.

Például nem tudok túl lenni az exemen, hatalmas csalódás volt számomra, és hiába mondják, hogy én vagyok a jó ember, én úgy érzem hogy nem. Nem érzem magam semminek néha. Egy ember vagyok, akiből az az egy-két csalódás kiharapott egy-egy darabot.

Nem beszélünk persze hatalmas csalódásokról, csak én élem meg annak. Nem tudom miért. Ilyen szívet adott volna a természet?

Rengeteget ábrándozok. Rá voltam szorulva. A testvéreim sokkal idősebbek, és kicsiként pláne nem találtam hasonló lelkeket...

Viszont nem tudom, hogy ezt kéne szeretnem, hogy egyszer fent, egyszer meg lent érzem magam? Jó dolog ez? Biztos jobb lenne hlyének lenni.

Olyannyira nem tudom, hogy mit tudna más segíteni ebben. Jól esik egyáltalán az is, hogy leírhattam ezeket most... De jó lenne látni azt, hogy ír más is. Akármiről.

20F