Szerintetek ez milyen lett?

Ahogy az iskolában tanítják alapvetően két fő klasszikus verselés van, az időmértékes és az ütemhangsúlyos verselés. A szótagok száma soronként: 6,6,7,10,4,9,9,8,10,8,8,9,5,8,6,9,12,7,9

Ez nyilván sem nem ütemhangsúlyos, sem nem időmértékes verselés.

Persze van még a szabad vers, ahol a forma kötetlen, de ez nem könnyítés, hanem inkább nehezítés, mert a formától való eltérés eszköz arra, hogy a vers ritmusa még inkább együtt tudjon lüktetni a vers hangulatával, érzelmi töltetével. Ez az, amit igazán jól használni nagyon nehéz, annál könnyebb rosszul használni. Tartok tőle, a versed ez utóbbira példa.

A vers igazi lényege, amitől több, mit próza, az a ritmus, és ennek a versed igencsak híján van.

A versnek nem feltétlenül követelménye, hogy rímekbe legyen szedve. A rím persze remek eszköz a ritmus megteremtéséhez, ezért érdemes használni. Viszont itt a rímképlet értelmezhetetlen. Látszik, hogy akartál bele rímeket írni, de a rímelő kaotikusan bukkannak fel, ezzel még inkább szétzilálják a „vers” ritmusát:

(Az első öt sorban nincs rím. Utána van három jó indulattal páros rímnek nevezhető sorpár, majd egy árva sor, aztán egy újabb nem tudom, hogy rímnem szánt sorpár, majd megint egy árva sor, majd végül két páros rím.)

Ha már rím, a rímnél nem csak az a lényeg, hogy az utolsó magánhangzók egybecsengjenek, jobb ha több magánhangzó is egybecseng, viszont ugyanúgy fontos, hogy a mássalhangzók hangrendje is stimmeljen. Pl. az, hogy tudtam–súgta nem rím, az sem, hogy neki–elhessegetni, valaha–alatt. A vár–immár viszont elfogadható, az út–gyúlt sem annyira disszonáns.

Egyéb költői eszközöknek is – pl. metaforák, alliterációk stb. – híján van a vers, ha nem számítjuk az ész és a szív megszemélyesítését annak.

A „S az ész próbálta elhessegetni | az ötletet,hogy valaha | Te és én egy kalap alatt.” mondat ordít egy igéért. Az egy kalap alatt nem is szerencsés, mert az, hogy valaki dolgokat egy kalap alá vesz, az azt jelenti, hogy azonos szempontok alapján, illetve azonos módon ítéli meg. Az „egymás boldoggá tevői” is fájóan prózai.

A téma nyilván nemes, de pont annyira banális is. Persze akinek íródott, az lehet, hogy mélynek, szépnek látja, de önmagában az, hogy valaki szerelmes, az banális. Mindenki volt már szerelmes, vagy ha még nem, majd lesz. És igen, ez felemelő érzés, de a vers nem idézi fel számomra ezt az érzést, elmarad az, ami a művészet igazi lényege: a katarzis.

Személyes, szubjektív vélemény: Az ötödik sor végéig tetszett. Onnan esett szét számomra a vers, de nagyon gyorsan.

~ ~ ~

Javaslatok? Nem véletlenül tanultál irodalmat. Elevenítsd fel, mit jelent az ütemhangsúlyos verselés. Írj – nem lesz könnyű – ütemhangsúlyos verseket, és szabad vershez csak akkor nyúlj, ha az ütemhangsúlyos verselés már egész jól megy. Illetve rágcsáld a verset, hetekig, ha kell hónapokig, amíg tényleg jó nem lesz. Az elején ennek sok haszna van. Illetve olvass verseket, hogy tudd, mi a különbség jó és rossz vers között, mert ez az előfeltétele annak, hogy a saját versed milyenségét helyesen ítéld meg.

Az #5-ös válaszoló után nehéz bármi okosat mondani...

A rímek gyengék, a szótagok aránytalanok, a szókincs szegényes, a mondanivaló általános. (Persze, sokat számít, hogy hány éves vagy: ha 10, akkor még sokat fogsz fejlődni, ha 20 akkor inkább ne eröltesd. :)

Én viszont azt mondom, hogy nem, nem számít mennyi idős a „költő”. Ha az a kérdés, hogy milyen a versíró, mennyire jó versíró, akkor ott számíthatna bizonyos mértékig a kor. De fontos megkülönböztetni a kettő. Fontos, hogy lássuk, nem ez a kérdés. Nem az a kérdés, hogy a versíró mennyire jó versíró – akár valamilyen mércéhez képest – hanem az, hogy a vers maga milyen. A vers meg egy önálló alkotás, ami nincs benne, az szemernyit sem változtat a vers milyenségén. Márpedig a vers egyik sorában sincs benne sem a költő életkora, sem az élettörténete, sem az, hogy mennyit dolgozott a versén, pont ezért mindezek semmit sem változtatnak a vers értékén.

Oké, egy 6 éves kislány rajzára az ember nem mondja azt, hogy ez egy igazán pocsék rajz… Pedig az. Mert nyilván fiatal még, és nem a rajzot magát, hanem a rajzolás igyekezetét, a lelkesedést kell minősíteni és megerősíteni, ami nemesebb és magasabb rendű szempont, mint az igazság kimondása. Viszont ugyanez egy 14 éves gyerek esetén már nem helyes, mert abból hamis önértékelés születik csak, elbizakodottság. Aki a szerelemről ír verset, az kellően érett kell, hogy legyen, hogy objektív, akár bizonyos szempontból kíméletlen kritikát kapjon. Nem szándéka, hanem tartalma alapján kíméletlent. Mert másoktól is ilyen megítélése lesz a versének. Az udvariasság persze fontos erény, de itt nem a mondanivaló tartalmára, hanem csak a formájára szabad csak vonatkoznia.

Másik oldalról azért nem számít a kor, mert a „költő” 13 éves, akkor is pont annyit kell fejlődnie, mintha 25 éves lenne. Ha ímmel-ámmal csinálja csak, akkor nyilván nem fog sokat fejlődni, de ez nem is baj, ha igazán fontos lenne számára, akkor nem ímmel-ámmal csinálná. Én pl. ímmel-ámmal gitározok néha, és úgy is hangzik… (Igyekszem nem kergetni vele senkit az őrületbe, mert hallgathatatlan ahogy játszok, de azért én kedvemet lelem benne.) Ha meg tényleg fontos neki ez az egész versírás, akkor fog fejlődni. Persze ehhez kitartás, szorgalom, gyakorlás, tanulás,meg sok-sok idő, így türelem kell. Viszont ha ez megvan, akkor fejlődni fog, akár 13 éves, akár 25. Hogy mennyit? Lehet az sem számít. A futó is sokszor azt hiszi, hogy másokkal versenyezik. De valójában az az igazi győzelem, mikor saját korábbi énjét múlja felül. Az valóban örömöt tud okozni, akkor is, ha történetesen ez a győzelem objektíven a versenyen nem egy dobogós hely.