Bocsánat kérés?

Nem az az erős, ami hajlíthatatlan. Aki bocsánatot kér, az képes volt megkérdőjelezni a saját igazát, képes volt belátni a hibáját, tanulni belőle, levonni a konzekvenciát. Az ilyen ember képes fejlődni, márpedig ha valaki nem fejlődik, az nem éppen erősség jele ugye. Illetve az illető tudatában van a tetteivel, szavaival járó felelősségnek. Vállalja, és nem menekül el ezen felelősséggel járó erkölcsi kötelességétől. A bocsánatkérésben van némi alázat, így némi önmegaláztatás is. Az, hogy valaki ez vállalja, az nagyobb erősségre vall, mint az az erősség, amivel ezt elkerülni igyekezne, amivel megpróbálna kibújni ez alól. Aki bocsánatot kér, annak nem a saját győzelme, felülkerekedése, uralása a fontos, hanem az igazságérzete, akár a saját – erkölcsi, vagy egyéb – veszteségei árán is. Győzni könnyű. Veszteséget vállalni pusztán az igazságosságért cserébe nem mindig könnyű, ahhoz nagyobb erő kell.

Persze egy odavetett „bocs” nem biztos, hogy őszinte és tényleg erősségre vall. Illetve ha valaki újra és újra elköveti ugyanazt a hibát, bár később bocsánatot kér érte, az is erodálja az értékét, mert akkor valójában nem tanult a saját hibájából, valójában nem történt meg az a számvetés és változás, ami a bocsánatkérés fedezete lenne.

Hát ezt is esete válogatja. Mi a vita tárgya? Az, hogy a derékszögű háromszögben a²+b²=c²? Mert akkor ott azért van egy egzakt igazság. Meg megint más, ha valami emberi témáról, vagy véleményes, világképet, értékrendet, ízlést, szokást érintő témáról van szó, ahol egzakt igazság nincs, csak különböző álláspontok, különböző mélységű érvekkel, különböző nézőpontokkal.

Másrészt az, hogy kinek van igaza, az nagyon nem függ attól, hogy ki nyer meg egy vitát. Egy parttalan vitának nem biztos, hogy van értelme, attól, hogy lemondasz a vita, a vitás helyzet megnyeréséről, attól nem lesz kevésbé igazad, a másiknak meg nem lesz jobban igaza. Attól, hogy tudni véled az igazat, az nem jelenti azt, hogy mindenáron rá is kell erőszakolnod a másikra, ha készen áll annak a befogadására, megértésére, ha nem. Helyzete válogatja, hogy meddig kell, meddig lehet, meddig érdemes elmenni, elég csak megkapargatni a témát, vagy el lehet menni a falig.

Szoktam vallási kérdésekben vitázni, szoktam politikai kérdésekben vitázni, szoktam erkölcsi kérdésekben vitázni. A vita addig jó, amíg megkarcolgatjuk kicsit egymás világképét, értékrendjét, képesek vagyunk egy kicsit jobban érteni a másik álláspontját, képesek vagyunk a saját álláspontunkat kicsit felülvizsgálni, vagy éppenséggel olyan nézőpontból feltett kérdésre magunknak válaszokat megfogalmazni, amin esetleg nem gondolkodtunk el. De ezek tipikusan nem azok a viták, amiket meg lehet nyerni. Ha a vita elakad, félbe kell, vagy félbe érdemes hagyni. Ha azon az áron lehet félbehagyni a vitát, hogy esetleg azt mondod, hogy „bocs, hogy szóba hoztam a témát, csak hát érdekel ez a témakör”, akkor miért ne?

Aztán nyilván vannak hétköznapibb, profánabb viták, konfliktusok is. Pl. hogy a kollégának a felelőssége lett volna-e egy emailt továbbítani, vagy hogy neked kellett volna-e elmosogatnod otthon. Nyilván itt sincsenek objektív igazságok, csak tisztázandó szokások, eltérő nézetek.

Meg aztán az is kérdés, hogy pontosan ki miért kért bocsánatot. Mert lehet, hogy mondjuk azt találom mondani egy vita hevében, hogy bődületes baromság Alma párt azon terve, hogy…. Aztán lehet, hogy a másik rávilágít arra, hogy van az a nézőpont, az a fénytörés, amiben ez annyira azért nem is akkora bődületes baromság, megvan a maga logikája. Lehet vitázok még vele egy kicsit tovább, és bár továbbra is meggyőződésem, hogy Körte párt álláspontja jobb, de – ténylegesen saját belátásból, őszintén – esetleg bocsánatot kérhetek azért, hogy Alma párt adott tervét bődületes baromságnak neveztem, kiegészítve azzal, hogy így már egy kicsit jobban értem én is a dolgot, továbbra sem értek vele egyet, csak már nem tűnik annyira bődületes baromságnak. Egy ilyen bocsánatkérésben van egy csepp nemes gesztus.

De magáért a vitáért nem kérek bocsánatot. A kritikus, szkeptikus szemlélet, a dolog megvitatására való igény alapvetően nem negatív tulajdonság, ezért nincs miért bocsánatot kérni. A vitában elhangzottakért, a vitában megnyilvánuló stílusért, jelzőkért lehet, de magáért a vitáért nem kell bocsánatot kérni.

Én a magam részéről az igazságot erősebb értéknek tartom, mint azt, hogy a vitapartnert a kérdés hogy érinti érzelmileg, hogy mennyire vagyunk konfliktuskerülőek, vagy éppen hogy ki nyer meg egy vitát, csatát. Az igazság, az igazságosság üti ezeket a szempontokat. De nem mindenáron. Van az a szint és az a helyzet, mikor az igazság, az igazságosság már nem a fő meghatározó szempont, fontosabb a másik ember személye, érzései.