Miért van ennyi sok életunt ember?

Életre vágyok, szórakozni szeretnék, mélyeket beszélgetni az életről, megismerni a másik ember érzéseit. Közösen nevetni és programokat csinálni.de ehelyett azt érzem, mindenki magába van fordulva. Az egyetem jól indult, kedvesek voltak az emberek, sikerült is összebarátkozni egy csomó mindenkivel, de azt érzem, hogy ez kevés. Mintha mindenki a saját világában élne, és abból nem hajlandó senki sem kimozdulni. Az igaz, hogy pár lánynak van barátja, komoly kapcsolata, ezért nem fontos nekik annyira a barátkozás, de sok mindenki más csak úgy elvan. Sehová nem szeretnének jönni, iszonyat ritkán, bennem pedig pörög a vágy arra, hogy megismerjek új embereket, hogy élményeket szerezzek, hogy átéljek új érzéseket és dolgokat. De semmi. Tényleg ilyen lelketlenek az emberek? Értem hogy fáradság, meg meló, meg egyebek, de az életbe kell valami különleges is, amitől nem lesz szürke és sivár. Vagy én akarok túl sokat? Vagy én vagyok olyan szerencsétlen, akit ezek a jó dolgok elkerülnek?

Fiatal egyetemista lány vagyok, és azt érzem, hogy hétvégén otthon kell lennem, mert senki nem akar semmit csinálni, vagy túl elfoglaltak. Én nem így akarom elpazarolni a fiatal éveimet, ugyanakkor nekem is van dolgom, de pörgök és van motivációm.

A pasizás ugyanilyen, alapvetően szerintem szép lány vagyok, és ezt nem felvágásból írom, csak reálisan ítélem meg magam, mert tulajdonképpen a huszonéves srácok nem mernek lépést tenni. És nem bennem van a hiba. Úgy érzem, hogy amikor látom a szimpátiát magunk között, akkor hirtelen befordulnak. És eltűnnek, és nem értem, miért. Arra is gondoltam, vajon sok vagyok-e, de ezt nem hiszem, mert tudom, milyen az, amikor sok valaki és azt én is elkerülöm. Van pár ember, akik elviselhetetlenek, unalmasak, életuntak, csak panaszkodni tudnak, és elegem van.

Velem van ez így vagy általánosan is ez jellemző?

Mit lehetne tenni, hogy más legyen a helyzet?