Csalódtál már jó barátodban?

Néhány nappal ezelőtt a lány újra felvette velem a kapcsolatot. Örömmel tudatta, hogy lediplomázott. Mindenért bocsánatot kért, ami a múltban történt (számító előre tervezés, titkolózás, manipuláció, provokáció, szándékos hazugságok, tudatosan megszegett ígéret). Beismerte, hogy az egyetem volt rá ilyen rossz hatással és mindenért ő volt a hibás! Szeretne tiszta lappal indulni nálam. Közölte, hogy a továbbiakban lesz ideje beszélgetni és a barátaival törődni. Elmondta, pszichológushoz fordult, akinek bevallotta a teljes igazságot a múltról. A doktornő egyébként megfelelési kényszeres patológiás hazudozóként diagnosztizálta.

Az egyetlen, ami egész idő alatt nyilvánvaló volt, hogy az egész egyetemre járását és munkavégzését kifogásnak használja, hogy az úgynevezett „barátai” közül senkivel se kelljen találkoznia. Ezt követte a legsokkolóbb beismerés arról, hogy a velem való kapcsolattartása ténylegesen egy előre kidolgozott terv végrehajtásán alapult. Csak azért ért rá, az egyetlen találkozásra és tudott nekem egyszer időpontot adni, mert véletlenül elmaradt annak az egyetemi tanárnak, az előadása, amire eredetileg aznap délután tanulnia kellett volna. Csak akkor ért rá találkozni a „barátaival”, ha véletlenül nem kellett tanulnia, ez pedig csak ilyen véletlen esetekben fordult elő. Aznap délután azért találkozott velem, hogy ne unatkozzon. Csak egy eszköz voltam a szórakozásához.

Úgy kaptam epizódszerepet az életében, hogy a velem való találkozás csak egy napirendi pont volt az elintéznivalói listáján… Saját bevallása szerint elsősorban levélben és telefonon tartott kapcsolatot azokkal, akiket helytelen szóhasználattal a barátainak nevezett. (Valójában csak ismerősei és levelezőtársai voltunk egy egész közösség szintjén). Rendszeresen csak családtagjaival (akikkel együtt élt) és két egyetemen megismert barátnőjével találkozott velük is csak hivatalból az intézményben.

Azt is beismerte, hogy az említett 4,5 hónapra vonatkozóan hallgatólagosan ugyanakkor szándékosan tartott fenn hamis látszatot, hogy elhitesse velem, hogy ez alatt a hosszú idő alatt ígéretének eleget téve keresi a következő találkozó időpontját. A lebuktató két kirándulása (Csehország és Horvátország összesen 2 hét) közben fedeztem fel az elutasításra mutató burkolt jeleket (az első félreérthető levelét, a köszönőlevelében nem tett utalást folytatásra, telefonon lebeszélt a találkozásról, időpontot elfoglaltságaira hivatkozva nem adott, helyette levelezést és telefonálást javasolt, miközben mindvégig volt valami más fontosabb dolga. Ráadásul szerinte túl nagy jelentőséget tulajdonítottam a személyes találkozásnak.

Ezért nem volt ideje a törődést igénylő, torz felfogása szerint őt „akadályozó” ismerősökre, mert „élnie kell az életét”. Az emberek tehát terhet jelentettek számára. Be kellett látnom, hogy teljesen félreismertem a személyiségét és az értékrendjét, ezért voltam kénytelen megszakítani vele a kapcsolatot. Meggyőződésem, hogy, ha nem kavarom fel az állóvizet, akkor soha nem jelentkezett volna csak eltűnik a múltban. Utólag már nevetséges, hogy annak idején az alábbi örök igazság miatt sértődött meg.

„Mindenkinek arra van ideje, ami fontos neki és azt akarja megtenni. Amire nem ér rá az hetedrangú és azt nem akarja megcsinálni.”

Nem tudom hogy az iránta érzett "jogos düh" vagy mi késztet arra, hogy régóta ezzel az illetővel foglalkozz és önigazoló kommenteket gyűjts, véleményeket várj.

Az egyik az illető viselkedése, a másik hogy (valószínűleg) évek óta nem tudod elengedni ezt, ami történt.