Segítenem kellene a barátomnak (hogyan?) vagy jobban teszem, ha nem avatkozom bele és inkább támogatom, bármit is szeretne?

Előre is bocsánat, de HOSSZÚ LESZ!

Nem baj, ha nem olvasod el, adhatsz tanácsot saját tapasztalataid alapján is, hogy mit tennél, ha látnád egy barátod lecsúszni és sorozatosan számodra rossz döntéseket hozni, de nem szeretnéd, hogy arra menjen rá a barátságotok, hogy próbálod a helyes útra terelni és észhez téríteni.

A történet:

Egy barátommal középiskola eleje óta jóban vagyunk. Azóta sok dolgot megéltünk együtt, kicsit el is távolodtunk egymástól, de a mai napig ő a legjobb barátom.

Kezdetben hasonlóan haladtunk, hasonlóan bénáztunk. Mindketten olyan szakra mentünk, ami nem annyira jött be, a végére rájöttünk, hogy máshogy működnek a dolgok, mint ahogy azt középiskolásként gondoltuk (csalódtunk a szakmánkban, sok dologra későn jöttünk rá vele kapcsolatban). Végül mindketten kitartottunk és befejeztük a szakot. Azon a nyáron én elkezdtem dolgozni, mert kétségbeestem, hogy semmi sem lesz belőlem. Utána célirányosabban választottam mesterképzést, hogy helyrehozzam a korábbi baklövésem. Úgy éreztem, nem érek rá elvesztegetni időt, energiát, működött a túlélő ösztön. Sok dolgot tanultam magamtól is, próbálkoztam, próbáltam felnőni és úgy gondolom, hogy ez nagyjából sikerült is. A tanulmányaim, a dolgok, amik érdekelnek és amikben jó vagyok, egyre nagyobb összhangot mutatott azzal, ami a munkám.

Eközben ez a barátom elkezdett egy hasonlóan nem piacképes mestert. Emlékszem, mikor otthagytam a korábbi munkahelyeim egyikét, még fel is ajánlottam a főnöknek, akivel jóban maradtunk, hogy szerzek a helyemre embert. Diákként dolgoztam ott, kinőttem azt a helyet, de jól fizetett ahhoz képest és kényelmes munka volt. Kezdésnek tökéletes, lehetett benn tanulni is. Ő is benne volt, várta ennek a barátomnak a hívását. Elmeséltem a barátomnak, hogy miben maradtunk, örült is neki látszólag. Eltelt egy hét, rákérdeztem, hogy mi újság. Mondta, hogy még nem hívta fel a volt főnököm, mert bár visszajelzést másik 3 helyről, ahova beadta csak az önéletrajzát. Mondom nyugodtan hívd fel, úgyis van valamennyi átfutási idő, stb. Eltelt egy újabb hét, ismét kérdeztem, azt mondta, hogy ennyi idő elteltével már nem akarja, mert már biztos nem aktuális. Itt égett a képem először miatta...

Azóta pedig ez a (számomra) kifogáskeresés folytatódott. Mondta, hogy nem hívták vissza sehonnan, hiába jelentkezett tíz helyre is. Javasoltam, hogy nyáron keresünk melót neki, látszólag benne volt, aztán hol azért nem, mert otthon van vidéken és besegít a szülei vállalkozásába, hol azért, mert következő héten megy nyaralni más barátaival... Utána azért, mert megvárja, hogy milyen lesz az órarendje... Szóval valamiért mindig nem.

Elfogadtam, hogy ez van, nem erőltettem a témát, de folyamatosan visszakanyarodott hozzám segítségért. Alapvetően tetszik neki az a terület is, amin én dolgozom, felajánlottam neki, hogy segítek ezt-azt tanulni benne, végülis hasznos az a tudás más munkakörben is. Küldtem neki egy halom ingyenes anyagot, nagyjából felépítettem magamnak, hogy mit lenne érdemes vele átnézni. Ezekre az üzeneteimre nem válaszolt. Aztán utána valami más kapcsán írtam neki és ez a téma elnapolódott. Közben végeztünk a mesterszakkal, én a munkám miatt új képzésbe kezdtem és ő is bejelentette, hogy szeretne végre valami hasznosat tanulni, mert egyszerűen mindenhez papír kell és biztos azért nincs munkája, mert nincs rendes papírja.

Oké, javasoltam, hogy ötleteljünk együtt. Szóbakerült csomó szak, izgalmasak és kevésbé izgalmasak, piacképesek és kevésbé piacképesek, könnyebbek, nehezebbek. 3 szak maradt, amit el tudott volna képzelni magának, az egyik egy viszonylag kemény szak, a másik kettő viszont (ne vegye senki sértésnek) büfé. Vagyis, biztos érdekes lehet, de nem egy olyan embernek, akinek van két olyan végzettsége, amivel semmit sem tud kezdeni és ez a szak is arról ismert, hogy nem tudnak vele elhelyezkedni az emberek... Én próbáltam abba az irányba terelni, hogy válassza a nehezebb szakot, hasznos, jolly joker (gazdaságinformatikus), ha érdekli, menni fog, szívesen segítek benne, mert részben átfed azzal, amit én is tanultam/tanulok. Gondolkodott rajta, majd arra jutott, hogy ő nem akar kiégni azon a szakon, mert akkor amiatt nem fog tudni dolgozni, ezért választja inkább a másik szakot (kommunikáció és médiatudomány). Próbáltam finoman mondani neki, hogy légyszi ne, mert bánni fogod, ismerek onnan embereket és nem lenne az jó döntés neked. De hogy nézzem meg, mindenhova kell a papír és azzal a papírral majd lesz esélye...

Nem vagyok meggyőződve a magam igazáról, nem akarom őt a saját képmásomra sem faragni, mert nem hiszem azt, hogy az egyetlen helyes út az, amit és ahogy én csináltam. De nekem ez az egész sztori már nem kerek, olyan, mintha azóta sem lenne halvány fogalma sem a világról, mióta keérettségiztünk. Az egyik oldalról azt érzem, hogy küzd, a másik oldalról meg azt, hogy csak az időt húzza és nem akar felnőni...

Mindkettőnknek idősek a szülei, az édesapja állapota rettenetesen leromlott az utóbbi időben ráadásul, súlya van már ezeknek a döntéseknek, nem lehetünk a szüleink szárnya alatt eltartva a végtelenségig. 26 évesek vagyunk, tudom, hogy ez még fiatal, de már repülnek az évek és minél tovább marad munkatapasztalat nélkül, annál reménytelenebb lesz a helyzete. Sokszor úgy érzem, hogy magának is hazudik és annyira szeretnék vele őszinte lenni, de félek, hogy akkor örökre megharagudna rám (mint ahogy ignorált minden alkalommal, mikor próbáltam a tettek mezejére lépni vele). Annyira szívesen megkérdezném tőle, hogy miért nem válaszol ilyenkor, de félek, hogy soha többé nem szólna hozzám, ha a sarokba szorítanám a kérdéseimmel. És nem akarom megbántani, egyszerűen csak rossz nézni, mennyire elhúzunk egymás mellett. Talán nem az a normális kizárólag, ahogy én élek és nem kell, hogy ennyi idősen stabil állása legyen az embernek, külön éljen, eltartsa magát és ha van párja, azzal tervezzen. De úgy érzem, ha most nem segítek neki elindulni valamerre, itt lesz 30, 35 évesen is, egészen addig, amíg nem maradnak mögötte a szülei és a szükség mást nem diktál (csak akkor már ennél is kevesebb a lehetőség). Úgy érzem, tennem kellene valamit, de nem tudom, mit. Vagy hagyjam elkövetni a hibáit akárhogy is és csak legyek ott mellette, mikor épp szüksége van vigasztalódásra? Nem tudom, mit tehetnék. Rossz ezt nézni.