Mi volt nálatok az a pont, mikor megszakítottatok egy barátságot?

Egy tízéves barátságot hagytam ott, mert egyszerűen totál ignorált. Nem tudom, miért, mert én kerestem, aztán egyszer csak már nem válaszolt semmit.

Vártam, hátha csak a szakítás miatt - amiről mondjuk a barátomtól tudtam, nem is az elvileg legjobb barátnőmtől :D -,de azóta sem.

Fájt, és elsirattam a kapcsolatot, mert jóbarátnő volt és egy csomószor egymás mellett álltunk, de ez van.

Drámaian megszakítani nem szoktam. Inkább az van, hogy ha elkezd hanyagolni, akkor néhány próbálkozás után nem teperek tovább, hanem hagyom elhalni. Akkor is, ha amúgy nagyon szomorú vagyok miatta.

Most is épp egy ilyen barátság utolsó idejében vagyok. 10 év után egyre kevésbé voltam már neki érdekes. Ha hívtam, soha nem ért rá, ezt sokáig elhittem, mert tényleg sokat dolgozik, de aztán kiderült, hogy másokra ráér. Most már nem keresem egyáltalán. Ő nagy ritkán, kb. havonta felhív, olyankor mindig szabadkozik, hogy ne haragudjak, hogy eltűnt, de állandóan dolgozik, mindig hulla fáradt stb., én erre csak annyit mondok olyankor, hogy "Aha." Együtt járok edzeni egy közös barátnőnkkel, tőle tudom, hogy vele heti szinten találkozik, ahhoz nem elfoglalt vagy hulla fáradt.

Nagyon jó barátnők voltunk, nagyon bizalmas kapcsolatban, komoly munka volt elengedni. De már eljutottam oda, hogy csak egy icipicit hiányzik. Egy darabig még biztosan kapcsolatban leszünk lazán, egyrészt a közös barátnő miatt, másrészt pedig, mert a gyerekeink még két évig osztálytársak, praktikus dolgok miatt néha még fel kell hívnom, de nagy nehezen elfogadtam, hogy ez már soha nem lesz a régi.

6 éves barátság szakadt meg márciusban.

Összebarátkozott egy lánnyal, ami nem is lett volna baj, ha nem adott volna ki rólam dolgokat. Elmondta szerelmi bánatomat, a családi problémáimat. Azzal védekezett, hogy nem mondtam azt, hogy nem mondhatja el senkinek. Pedig ez alap dolog, hogy nem kellene terjeszteni senkinek semmit a másikról. Aztán ezen összevesztünk, elmondta annak a csajnak és mind a ketten egyszerre nekem ugrottak messengeren.

~5 éves, még gimiben alakult, akkoriban legjobbnak hitt barátságról van szó.

A végzős évünkben, illetve kicsivel előtte is, minden interakciónk vagy abból állt, hogy panaszkodott valamire, vagy a körülötte lévő embereket beszélte ki hőbörgős stílusban, majd nem sokkal később ugyanazzal az emberrel beszélgetett vígan.

Először csak letudtam annyival, hogy rajta így jön ki a masszívabb stressz (bár a kétszínű viselkedésre ez sem mentség), viszont egy ponton túl már nem bírtam tovább, egyszerűen elértük a limitem. Szinte teljesen lefárasztott, leszívott, hogy tényleg csakis a negatív jött belőle. Próbáltam vele megbeszélni a helyzetet többször is, a saját és a barátságunk érdekében is (mert előtte nem volt rá ez jellemző), de vagy eljátszotta, hogy nem hall, és le sem reagálta, vagy pedig veszekedni kezdett, hogy én csak bántani tudom őt. Az egyik ilyen alkalmával hozzám vágta, hogy többet nem akar velem beszélni, én pedig ennek eleget téve, nem is kerestem a társaságát.

Végül ő írt rám, hogy beszéljük meg a dolgot. A saját hibáit nem elismerve rám hárította az egészet (én is sáros voltam, mert az utolsó pár veszekedésnél, magamhoz képest nyersen, de nem bunkón/sértőn beszéltem vele, ezt el is ismertem, és elnézést kértem azért), viszont azt is megmondtam, hogy nekem ez így nem megy többé, és szerintem több lennék, mint egy lelki szemetes. Kaptam érte egy "frappáns" beszólást, de azon a ponton már nem éreztem semmit, teljesen lepergett rólam. És el nem tudom mondani, mennyire megkönnyebbültem utána! Mintha levettem volna magamról egy jó 10-20 kilós zsákot.