Hogyan tudnék végre tovább lépni? Hogyan lehet feldolgozni, hogy az az ember akit 10 évig a legjobb barátnőmnek tartottam, talán soha nem volt az, hogy nem bízott bennem annyira, hogy megossza velem az élete teljesen szétesett?

Szóval ez a lány 5 éves korom óta a legjobb barátnőm volt. Legalábbis én azt hittem. Mindig együtt voltunk, mindent együtt csináltunk, szinte alig volt vélemény különbségünk, ugyan azokat a dolgokat szerettük. (Ezt sose értettem hogyan lehetséges, hiszen szinte teljesen eltérő személyiségek voltunk.) Ő volt a legfőbb bizalmasom és azt hittem én is az övé. Aztán egyszer bejelentette, hogy a szüleivel elköltözik az ország másik felébe, mivel ott nagyon jó munkalehetőséget kaptak. Ez eléggé megviselt, nyilván való volt, hogy azt akivel addig a legtöbb időmet töltöttem, ezentúl jó esetben talán látom 3x évente. Természetesen ezzel nem terheltem, igyekeztem támogatni, hiszen ő sokkal jobban ki volt borulva. Azután sokat tervezgettük, hogy mikor és hogyan tudunk majd találkozni, nyilván ebből szinte semmi nem valósult meg. Miután elköltöztek, főleg telefonon és neten beszéltünk, az első néhány hónapban minden nap. Ha haza jött a nagyszüleihez látogatóba, nálam is mindig aludt legalább 1 éjszakát. De egyre inkább éreztem, hogy valami nagyon nem jó. Rengeteget mesélt az új helyről, új suliról, új barátokról. Eleinte nagyon örültem, hogy könnyen hozzászokott, beilleszkedett, csak egy idő után befészkelte magát a gondolat, hogy talán túl könnyen, hogy minden amiről mesél túl tökéletes. Így vissza gondolva teljesen nyilván való volt minden hazugsága, de azt hiszem én akartam hinni neki. Nem is emlékszem már mi volt az amit végül már nem tudtam elhinni és meg is mondtam neki. De akkor mint a dominó, borult minden. Minden kétségemet és fájdalmamat rázúdítottam ami addig majd egy év alatt felgyűlt bennem. Akkor azt hiszem őszintén beszélt velem. Kiderült, hogy azért költöztek el olyan messzire, mert a szülei elváltak és nem akartak botrányt maguk körül. Emellet az összes kis és nagy hazugsága is az új tökéletes életéről. Biztosan rettenetes időszak volt neki ez a válás, el sem tudom képzelni mennyire. Mégsem tudok neki megbocsátani. Nem tudom miért nem bízott bennem annyira, hogy ezt megossza velem, miért nem támaszkodott kicsit rám, mikor én bármiben, bármiben támogattam és segítettem volna őt. (Ha nem is ért volna sokat, de legalább megbeszélhette volna valakivel.) Képtelen voltam utána bízni benne. Képtelen voltam boldogan vissza emlékezni a közös múltunkra, mert mindenről csak az jutott eszembe, hogy az vajon igazi volt-e. Nagyon nagy törést okozott bennem, azóta már nem tudok igazán bízni senkiben, azt nézem folyton, hogy akivel beszélek az vajon mennyit és miben hazudik.

Ez már lassan 5 éve történt. Azóta nem beszéltem vele egyszer sem. De ha meghallom vagy meglátom valahol a nevét, vagy egy képet róla, még mindig összeszorul a mellkasom. Az eset után persze kérdezősködtem a közös barátainktól és sok olyan apróságot megtudtam róla amitől csak még távolibbnak éreztem.

(Bocsánat, hogy ennyire hosszú lett és köszönöm, ha elolvastad. Egy kicsit jól esett kiírni magamból.)