Mikor tudatosult bennetek, hogy meghalunk? Miben változtatta meg az életeteket?

Bennem gyerekkor óta, igaz akkor azért mert félelemként éltem meg. Azóta elfogadtam, hogy az élet része. Amikor nagyapám elhunyt talán az tudatosította végleg.

Éjjel a tetőtéri ablak alatt aludtam. Nagymamám (aki már nagyapám előtt elhunyt nagyjából 10 évvel) megjelent az ablak fölött, átkarolta nagyapámat és integettek nekem és sétáltak az ég felé. Reggel hívott apukám, hogy meghalt nagyapa, ennyit mondtam neki, hogy tudom de csak később sírtam. Azóta sem tudom, hogy álom volt, vagy valóság. (Tudom aki nem hisz ilyenben, az azt mondja álom, én valóságként gondolok rá.) Nagyon szép emlékként jut eszembe, mert úgy gondolok rá, hogy elbúcsúztak tőlem. Ezért hiszek a halál utáni életben is, bármi is legyen.

Már amióta emlékszem, tudtam, hogy egyszer meg fogok halni. Az egyik első emlékem, hogy a nagymamám nagyon fiatalon meghalt és pont benn voltam akkor nála, végig is néztem. Két alkalommal volt "szerencsém" a saját bőrömön megtapasztalni a klinikai halált is, de onnan végül vissza tudtak hozni.

Mindig is abban hittem, hogy a halál után nincs semmi. Megszűnik a tudat, tehát pont olyan, mint mély, álom nélküli álomba merülni, semmit nem fogunk belőle érzékelni. A klinikai halálélményem is ezt erősítette meg.

Szerintem ez amúgy pont így van rendjén. Egy életünk van, abból kell kihoznunk a legtöbbet. Nem esik nehezemre elfogadni, hogy egyszer mindennek vége lesz, nem esik nehezemre elfogadni, hogy soha nem látom vissza az elvesztett szeretteimet, ez az élet rendje. Nem vagyok vallásos és semmilyen ezzel kapcsolatos dologban nem hiszek, nincs rá szükségem, nem vagyok olyan gyenge, hogy ilyen kapaszkodókat kelljen keresnem a lelkem mengyugtatására.. Amúgy a legérdekesebb elképzelés szerintem Mark Twain-től jött, aki azt írta az egyik novellájában, hogy mindenki olyan túlvilágot kap, amilyen elképzelt, nem bánnám, ha így lenne :)