Egy felelősségteljes ember ha döntenie kell, a pénzt és a munkát, vagy a párkapcsolatot válassza?

"Munka és annyi pénz amennyivel semmi gondja nem lesz de biztos az egyedüllét."

Ilyen nincs, ha anyagilag fain vagy, akkor annak az esélye, hogy ne tudnál magadnak párt találni, kb. nulla. És hogy a kérdésre válaszoljak, nyilvánvalóan az anyagi biztonság a jobb, hiszen úgy nyugodtabban tudsz családot is alapítani, mint egyik napról a másikra élni.

Miért lenne a kettő összeférhetetlen? Nem értem.

Felteszek még pár hasonlóan értelmetlen kérdést:

A felelősségteljes ember a megfelelő mennyiségű alvást, vagy étkezést válassza?

A felelősségteljes ember jól öltözködik, vagy kondiban tartja magát?

Akinek van stabil egzisztenciája, annak nője is lesz mindig. Hacsak nem defektes. Ne tudd meg, milyen kripliket ismerek, akiknek fullos feleségük van. Az egyik ilyen kisvállalkozótól most vált el a második asszony, nőügy miatt.

A nők egy nagy része odacsapódik, ahol megérzi a lóvé szagát. A másik része a maradékkal él, de meglátásom szerint elenyészően vannak olyan nők, akik jól néznek ki,elviselhető a természetük, de megelégszenek azzal, hogy szorgalmas, jólelkű, jófej a férjük, viszont rosszul keres, és még egy balatoni nyaralás se jön ki a büdzséből.

Amíg fiatalka a lány, addig megelégszik a pasiban lévő ígérettel, potenciállal: nem kell különösen gazdagnak lenned, de ki legyél gyúrva, magas legyél, és azért villants legalább egy jó telefont. Az se baj, ha busszal jársz.

25 év fölött már ez egyre kevesebbet számít. Lehet úszógumid, xlábad, ha van jó autód, saját lakásod, és viszonylag jó dumád, mindig lesz nőd, ha akarsz. Viszont ha 30 fölött is átlagfizetésért gürcölsz, akkor a második halmazból válogathatsz. Lehetsz akármilyen jóképű, ha csóró vagy, nehéz lesz szép nővel összejönni. Viszont a boldogság itt is, ott is lehetséges.

Egyéni preferenciák és a helyzet részletes ismerete alapján lehet dönteni. Legalábbis normális ember így csinálná, aztán látjuk sokan mennyire nem.

Nekem, a saját helyzetemben egyértelműen az első

25 évesen, két diplomával a kezemben egyszerűsített foglalkoztatásban dolgoztam vidéken. Amikor jött egy sokkal jobb lehetőség 200 km-rel arrébb, a párom közölte, hogy ő biztosan nem költözik, tehát ha megyek, akkor a kapcsolatunknak vége. Egy 1,5 éves kapcsolat volt csupán, de azért fájt. Számtalan álmatlan éjszaka után eldöntöttem, megyek a céljaim után. Ha ő annyira önző, hogy megsem hallgat, kompromisszumra sem nyitott, akkor nincs miről beszélnünk hosszútávon. Megdöbbent.

Elköltöztem, új életet kezdtem és tényleg nem hallottam utána semmit róla. Azóta is ezen a munkahelyen dolgozom, jól keresek, kivívtam magamnak a tiszteletet, megbecsülést, a magánéletem is új irányt vett, így azt gondolom megérte.

Nem, ebben a formában valóban nem és ezt vállalom. De én hajlandó lettem volna kompromisszumra. Pl. nem vállalom el ezt a lehetőséget, de keressünk egy közelebbi nagyvárost, ahol nekem is van esélyem elhelyezkedni a szakmámban. Ő teljesen elzárkózott és csak a saját eltökélt véleményét ismételgette. Nekem abban a kisvárosban semmilyen szakmai sikerre nem lett volna lehetőségem, nem lettem volna boldog, sosem terveztem a maradást. Ebben az esetben igen, az volt bennem, hogyha ő ennyire önző, hogy közelíteni sem hajlandó az álláspontját, akkor én miért ne lehetnék az?

Nyilván élethelyzet függő egyébként. A férjemet már nem hagynám el egy álláslehetőség miatt, de egyrészt sokkal több minden össze is köt minket, másrészt ő ilyen szempontból kompromisszum készebb, találnánk köztes megoldást.

Visszacsatolva tehát a kérdéshez, a felelősségteljes ember a kompromisszumot keresi, mert hiába a pénz, ha nincs kivel megosztani.