Ha már a halál sem lehetőség?

A szeretet önmagában elég. Én sajnos hasonló helyzetben vagyok, de nálunk már szeretet sincs és az a baj, hogy elsősorban bennem nincs már szeretet a párom felé. Kilépni nem tudok, mert a gyerekem apját nem szeretném albérletbe küldeni, ha ő maga nem akar menni, de már nem élünk párkapcsolatban. A gyerekről és a házról gondoskodunk, de ez akkor is lenne, ha külön élnénk, nyilván mindenki a maga otthonáról és a közös gyerekünkről gondoskodnánk. Ettől mi már rég nem vagyunk kapcsolatban. Ráadásul más iránt meg lettek érzéseim, de hiába, ő se fogja felrúgni a családját, de nem is várnám el...Az állataimat is nagyon szeretem, de öregek voltak, meghaltak és bár van néhány cica és egy kutya még, hozzájuk már nem úgy kötődök. Cserben hagyni őket sem tudnám, de ahhoz kevesek, hogy boldog legyek. Volt olyan kutyám, aki a puszta létével boldoggá tett, de már nincsen.:((( A munkahelyemen lassan 5 éve pokoli a helyzet, de nem tudok váltani, mert a gyerek még mindig átlag havi egyszer lebetegszik, ezt egy új munkahely se tolerálná.

Boldogtalan vagyok nagyon régóta, főleg amióta szerelmes is lettem. A gyerek lát egy boldogtalan szülőt és elégedetlen, mert nem úgy játszok vele, nem vagyok ott fejben és sokszor szomorú vagyok, amit talán magára is vesz szegényke...Az ő elégedetlensége elől is menekülök, hazamenni sincs sokszor kedvem. Volt amikor ültem a munkahelyemen az irodában és azt éreztem, hogy nem vagyok a helyemen, de bárhova mennék, sehol nem lennék a helyemen. Se feleségként, se anyaként, se munkavállalóként...

Ilyen még nem volt. Mindig volt az életemnek legalább egy területe, ahol jól éreztem magam. Ha otthon volt rossz a helyzet, a munkahelyen voltam biztonságban, ha a munkahelyem volt rossz, akkor volt egy boldog párkapcsolatom és egy kutya, akiért érdemes volt élni...

Most viszont csak lebegek és nem jó sehol.

De ha szeretném a páromat, nekem az elég lenne, emlékszem, hogy a szeretet/szerelem mennyi mindenen átvitt és bár nehéznek tűnt, nem volt igazán nehéz. Az sokkal nehezebb, hogy benne vagyok rabként egy házasságban és úgy érzem magam, mint akit élve eltemettek. Hozzám se érhet évek óta, de ez jó neki, nem menne el így se, mert ezek szerint a lakhatás kellett mindig is belőlem igazán.

Nagyon közel voltam én is sokszor az öngyilkossági gondolatokhoz. De én se tehetem meg. A gyerek miatt elsősorban. Amikor azt sírta, hogy én nem szeretem őt, mert nem játszok vele soha, akkor jöttem rá, hogy hiába szeretem mindennél jobban, nem érzi és ez így nem lesz jó. Megpróbálok magamból kilépni, törődni, játszani vele, mert nélküle tényleg semmi értelme ennek az egésznek.

Én egyáltalán nem várok el problémamentes életet, mert azt nem lehet úgyse. De szeretni szeretnék és szeretném, ha szeretnének. De úgy tűnik, nem vagyok rá képes.