Mi a legnagyobb lelki fajdalom amit egy ember érezhet?

Annyival kiegészíteném a dolgokat, hogy az elvesztés nem feltétlenül jelenti a másik fél halálát, mégis olyan érzés.

Ilyen egy szakítás. Amikor egyik percről a másikra egyszer csak nincs a másik. Aki addig ott volt, meghallgatott, bensőséges, intim viszonyotok volt egyszer csak bezár minden kaput és ott maradsz egyedül. Éli tovább az életét, boldog is, te meg sokáig nem leszel az. Tudod, hogy ott van, mégis tudod, hogy már semmi nem lesz oylan mint előtte.

Illetve ha már elvesztés. Én a saját családommal alig tartom a kapcsolatot.

Öcsémmel elvagyok, Facebookon küldjük a hülyeséget, de mégsem olyan a kapcsolat.

Anyámtól meg teljesen eltávolodtam, mert olyanokat vágott a fejemhez, amit nem kellett volna. Apám meg alkoholista volt amíg élt.

Igazából 26-27 évesen realizáltam, hogy tök egyedül vagyok és egyedül kell boldoguljak. Ami néha nagyon rossz érzés. Vannak barátaim, kapcsolataim, nem vagyok teljesen egyedül, de mégis "gyökerek nélkül" élem az életem ami számomra fájó.

19:42

Tudod kit érdekel anonim balfasz ösztönlények véleménye!!!;)

Más kis szerencsés barmoknak persze, hogy egy kis szakítás vagy egy simán bármikor pótolható házastárs hatalmas tragédia.

Szégyenletesen azok viselkednek, akik felfújják a kis piti gondjaikat, hogy az a világ fájdalma, holott kurvára nincs fogalmuk a világ fájdalmáról, és neked sincs, különben nem írogatnál ilyen kommentet idiótácska!;)

Nekem is veszteségek jutottak eszembe: gyerek, szülő, legjobb barát vagy szerelem halála, főleg, ha az ember saját magát okolja miatta valamiért, esetleg végig is nézi a dolgot.

Egy másik fajta veszteség viszont, amikor valaki pl. lenyomorodik, elveszti a látását vagy hasonló. Néha eszembe jutnak ilyenek, és őszintén fogalmam sincs, hogy tudják ezt feldolgozni emberek. Van olyan ismerősöm, akinek pl. tizenévesen levágta a villamos a lábát. Szerintem ez rémisztő. Belegondoltam, hogy ha elveszteném az egyik végtagomat (de még ha sokkal kisebb bajom is lenne, mondjuk krónikusan fájna a hátam vagy ilyesmi), soha többet nem tudnék táncolni, ami az elsőszámú hobbim, (minimum) a fél életem, a boldogságom legnagyobb forrása. Ha ezt elveszteném, ha tehetetlenné vagy korlátozottá válnék, minden motivációmat elveszteném az életben, bele se akarok gondolni.

Persze sokféle egyedi fájdalom van, jópár sztori eszembe jutott most. Van, aki gyerekkorában árva lesz, van, akit egész életében kiközösítenek és megaláznak, van, akit megerőszakolnak, van, aki egy háborús övezetben nő fel, van, aki végignézi a gyereke halálát... stb stb, ezeket a fájdalmakat nem lehet csak úgy összemérni, mindenkinek az a legrosszabb, amit átél.

Szerintem a gyász a legelviselhetetlenebb fájdalom.

Egy szakításon, költözésen, kiközösítésen, beszóláson, veszekedésen, rossz szülő-gyerek kapcsolaton valahogy túlteszi magát az ember, de amikor számára igazán fontos embert veszít el (szülőt, gyereket, házastársat, testvért, legjobb barátot, akárki igazán közelit), akkor szerintem az egy igazán pusztító dolog.

A legnehezebb lelki érzés a tehetetlenség. Ezért fáj annyi minden a világban. A magány, a "senkinek nem kellek" érzés ellen tehetsz önfejlesztéssel, önbizalom növeléssel, új közösségekbe eljárással és egy idő után meg fogja hozni az eredményét.