Még nem volt senkim és attól tartok, nem is lesz. Eléggé negatív érzések kavarognak bennem a párkapcsolatokat illetően. Mit tudnék velük kezdeni?

19 éves fiú vagyok, biszexuális. Eddig még nem volt párkapcsolatom, akármennyire próbálkoztam. És ez kezd egyre jobban frusztrálni. Már kb. ott tartok, hogy ha látok két embert, akik együtt vannak, akkor előfordul, hogy már simán csak ettől ideges leszek. És tudom, hogy ez nem jó, de ilyenkor eszembe jut, hogy én eddig mindig csak elutasítást kaptam. De tényleg. Eddig bárkinél próbálkoztam, az elutasított.

Azt szokták mondani, nekem is mondták már, hogy legyen önbizalmam. De kérdezem én, hogy mire? Arra, hogy eddig mindenki visszautasított? Arra, hogy még mindig nem volt senkim az emberek 80-90%-ával ellentétben? Arra, hogy egy randinál tovább még senkivel nem jutottam el? Vagy mire?

Azt is szokták mondani, hogy ne keresd a szerelmet és jön magától. Szerintem ez akkora kamu, mint a ház. Érettségi előtt én is jegeltem az egész csajozás/pasizás témát, a tanulásra koncentráltam. Több hónapig. Szerintetek lett valakim? Ezt legfeljebb akkor tudom elképzelni, hogy működik, ha nagyon jól nézel ki. De mivel én csúnya vagyok, ezért nem fog jönni magától a dolog. Igenis aktívan keresni és tenni kell érte, ha akarok valamit.

Egyszerűen vágyok arra, hogy valaki szeressen. Megöleljen, megsimogasson, elmondja, hogy fontos vagyok stb. Úgy érzem, kell valaki, aki bebizonyítja, hogy én is értékes és szerethető vagyok. Mert egyáltalán nem érzem magam annak.

Most pedig, hogy közeledik a Valentin nap csak még jobban idegesítem magam az egészen. Majd nézhetem, hogy minden ismerősöm kirakja, hogy milyen boldog kapcsolata van. Na, ha az nem fog frusztrálni, akkor semmi. Lehet, hogy nem kellene, de sajnos egyszerűen idegesít, hogy még nem volt senkim. Ennyire? Igen, ennyire.

Meleg társkeresőn néha írnak nekem emberkék, hogy szívesen kalandoznának velem. Én kapcsolatra vágyok, alkalmik nem érdekelnek. De attól félek, hogy ha ez így megy tovább, akkor egyszer, egy gyengébb pillanatomban igent fogok mondani egy ilyen negyvenes palinak. És tudom, hogy igazából neki nem is én kellek, csak egy random fiatal fiú, de akkor is, legalább arra a 30 percre, amíg lefekszünk, azt fogom hinni, hogy kellek valakinek. Legalább az illúzió meglesz. És mivel egyébként sem kellek senkinek, még csak nem is veszítenék vele.

Ilyen és ehhez hasonló gondolatok kavarognak bennem. Nem tudom jól látom -e, vagy, hogy ez jó dolog -e. Az is rosszul érint, hogy az ilyen kamaszszerelem vagy mi is kimaradt nekem, de ezt már örökre bebuktam, meg most nem is ez a lényeg. Inkább arra szeretnék választ kapni, hogy mit tudok kezdeni ezzel az egész helyzettel? Mert én is érzem, hogy ez nem jó, és tényleg örülnék, ha ezen valahogy tudnék változtatni. De nem tudom, mit tegyek. Ti mit tanácsoltok? Pszichológust van értelme ezzel felkeresni esetleg? Mármint, másoknak komolyabb problémáik vannak, ezt én is belátom, és sajnáltatni se akarom magam. (Ha valakinek így jött le, sajnálom.) De tényleg, ti mit gondoltok?