Éreztél már negatív hatásokat egy rossz szülői minta miatt, ami kihatott az életedre, párkapcsolatodra, vagy akármire?

Igen.Nem volt egy normális férfi minta előttem,mert egy alkoholista volt a faterom.

Gyereket is ezért nem mertem vállalni, mert sosem bíztam annyira senkiben, valahogy mindig attól tartottam, hogy úgyis egyedül maradok majd.

Szerencsére anyukám teljesen normális, mindenben ő hozott döntést, ő oldott meg mindent. Nő létemre én is az ő mintáit követem.

Nem könnyű, sem egyedül, sem kapcsolatban. Határozott vagyok, sokmindent megoldok egyedül, de nincs jó hatással a kapcsolataimra, hogy nem tudom kiengedni az irányítást a kezemből.

Ezt viszont kevés férfi viseli el. Aki mégis, az nem elég magabiztos és csak méginkább bizonytalanná válik mellettem.

Az a legnehezebb, hogy én magam is látom a problémát, de nagyon nehéz ezen változtatni. Ahogy öregszem egyre türelmetlenebb vagyok.

Szóval igen, nálam egyértelműen látszik ,hogy hatással volt az életemre.

Családunkban a fèrfiak alkoholizmusban hunytak el idő előtt ès mèg ma is akad akire ez vár. A nők viszályos trògerek voltak èrtem ezt kb mindenkire. A szegènyes gondolkodás uralkodott/uralkodik 90% szakmátlanok a tagok de dolgosak.Kb mindenki elvált vagy özvegy.

Èn szakmát tanultam, kicsit eltávolodtam tőlük csak a legközelebbiekkel találkozom sűrűbben. Üzletelek, dolgozok a pènz "mágiájával" ismerkedtem ès folyamatosan tanulom. Alkalmankènt alkoholizálok.

Ehhez kellett egy kis hidegvèrű ès őszinte megìtèlès, felismerès a családom felè hogy az ő pèldájuk ne legyen az enyèm. Pszichològiát, lèlektant ès keleti meditáciòkkal műveltem az elmèm hogy el is tudjam fogadni azt emivè lennem kellett. Èn nem a családom vagyok! Szeretem őket mert az enyèmek de a saját èrdekem hogy olyan legyek amilyen.Boldog párkapcsolatban èlek, haladok. Pozitìv szemlèletű vagyok ès imádok èlni. Szeretek kapni ès adni.

Elfogadtam magam ès mindenki mást úgy ahogy van ès az èletem az èn dolgom, az èn művem.

Az èletem ìgy tökèletes.

Egész gyerekkoromban azt hallgattam, hogy apám mindenért IS hibáztatja és leoltja anyámat, szóval most akármilyen kedvesen is megjegyez bármi negatívumot az én férjem- de tényleg olyasmi kis apróságot, hogy pl megkarcolta a tányért egy kés a mosogatógépben-, akkor én azt egyből úgy magamra veszem, mintha hibáztatna és szabadkozni kezdek. Pedig ő csak kb ténymegállapítást tett, nem hibáztatott és főleg nem szidott. Igyekszem ezen javítani, szerintem egy kicsit már fejlődtem, mert belátom, hogy amúgy ez borzasztó idegesítő lehet. Amúgy karakán, határozott nő vagyok, szóval külön furcsa ez részemről, hogy egyből bocsánatot kérek olyasmiért, amiért nem is kéne.

A másik meg, hogy a szüleim leggyakrabban a pénzen veszekedtek. Ordítoztak egymással minden másért is, de a pénz volt a leggyakoribb probléma. Ezt kb 3tól 19 éves koromig napi szinten végighalgattam, aztán elköltöztem és rájöttem, hogy nem merek pénzről beszélni. Konkrétan gyomorgörcs van bennem, ha bármi anyagi témáról kéne döntést hozni. Pénzügyi kultúrám meg hát nyilván nincs, nem azt tanultam meg a szüleimtől, hogy hogyan kell jól költekezni, hanem hogy van a két véglet, a nem költünk egyáltalán semmire (apám nézetei), és az elköltünk mindent, ami a kezeink közé kerül (anyám nézetei). A férjem normális, szóval akármennyire is elítélnek ezért a feministák, én a fizetésem nagyobb részét átutalom a megtakarítási számlánkra, amit első sorban ő kezel, bár mindig megpróbálja velem megbeszélni a költéseinket, de én egyszerűen nem tudok ezekből a rossz mintákból szabadulni, nagyon nehéz velem pénzügyi döntéseket hozni és tervezni. Igyekszem ezen is változtatni, szerintem a férjem mellett eltöltött évek lassan kezdik meghozni a gyümölcsüket, de azért nem egy könnyű és gyors folyamat ezt leküzdeni.

Igen.

Apám molesztált gyerekkoromban, ezért nem alakult ki bennem egészséges szexualitás. Világ életemben elnyomott, mindig az volt a jó, amit ő akart. Anyám ugyanez, csak mellette ordibálásban nőttem fel ezért gyengék lettek az idegeim, utálom a hangos szót. Sosem volt neki jó semmi, amit csináltam. Miattuk még a mai napig szorongó ember vagyok, vannak kisebb mentális gondjaim, de ezen még egyik pszichológus sem csodálkozott. Közel 30 évembe telt, mire megtanultam, hogy én is vagyok valaki és tudok nemet mondani. Mindig irigyeltem, hogy ha valakinek normális szülei vannak, legalább az egyik. De nekem egyik sem normális.