Más is szokta úgy érezni időnként huszonévesen, hogy másokhoz képest "le van maradva", béna, nyomi az élet minden területén?

Egészséged rendben van? Mentálisan? Ha igen akkor örülj neki ne foglalkozz másokkal mert az nagyobb kincs mint a pénz. Én sok gazdag emberrel beszélek naponta (színészek, üzletemberek, ügyvéd stb), mindegyik csak panaszkodik, síránkozik.

Üdv.taxisofőr Bp.

Kicsit igen, de megértettem hogy miért. Én egész tinédzserkoromban a túlélésre koncentráltam, míg mások fejlődtek, előrehaladtak.

Most 22 vagyok, dolgozok, de még mindig úgy érzem más már előrrébb van mint én, de azt is látom hogy én is haladok.

Az élet nem verseny. Vannak tényezők, amik lehúzzák vagy előre lökik az embert, és vannak dinamikusabb meg passzívabb személyiségek is. Úgyhogy kialakulnak ezek a különbségek fiatalkorban, de ez csak azért tűnik fontosnak, mert most ébredsz rá először felnőtt fejjel. Később is lesz ilyen. :)

Nincs olyan, hogy "végképp elszúrtad", vagy "lemaradtál." Az eddigi út is hasznos volt valahogy.

Ha pedig úgy érzed, hogy valamit tenni kell, akkor tégy valamit, mozdulj el a holtpontról.

Objektíve le vagyok maradva, de igazából azt csinálom, amit szeretek, és csak ez számít. Másnak van saját ingatlanja, jól fizető munkája, férje, gyereke(i), én pedig csekély összegű PhD ösztöndíjból éldegélek albérletben, még jogosítványom sincs, nemhogy bármilyen nagy értékű tulajdonom, és ugyan kapcsolatban vagyok, de nem tervezek egyhamar "elköteleződni".

Gáznak érzem magam néha másokhoz képest, hogy 27 évesen csak ennyire vittem? Néha igen. Cserélnék-e a azokkal az ismerőseimmel, akiknek (látszólag) stabil az egzisztenciájuk és (látszólag) boldog a családi életük? Nem.

Pff, időnként, állandóan ezt érzem :D

Körülöttem minden korombelinek tök szuper minden, már lediplomáztak és a sokadig képzést csinálják, tök jó szakmai munkahelyük van, éppen összeköltöznek a párjukkal vagy már házasodnak esetleg babát várnak stb. Nekem ezek közül semmi sem sikerült, még mindig az első egyetemet nyúzom, se kapcsolat, se barátok, se munka, se semmi. Folyamatos kudarcok értek az elmúlt időszakban, igazából minden területen. Én is csalódtam magamban, a családom is csalódott bennem és nagyon sokszor tapasztalok megvető pillantásokat, lenézést másoktól. Ha elkezdek

valakivel beszélgetni, akkor tuti az első kérdések között előkerül, hogy mivel foglalkozom, kivel élek együtt, van-e párkapcsolatom stb. és mindig végig kell zongorázni, hogy nem, nincsen, nem sikerült, még egy év van vissza, nem volt párom, nem tudom stb. stb. Még csak 23 éves vagyok, de már ennyi idősen is azt érzem, hogy gyakorlatilag egy szakadék van köztem és a legtöbb korombeli között, emiatt a szociális életem egy nagy nulla. Semmibe sem néznek azok az emberek, akiknek a legtermészetesebb dolga mondjuk elmenni a barátokkal egy hétvégi buliba, a párjukkal nyaralni stb., míg nekem ez kb. a science - fiction kategória.