Leérettségiztem. Vége van a gyerekkoromnak! Mit tegyek?

Nyolcosztályos gimnáziumba jártam. Idén hivatalosan is leérettségiztem, ez a korszak végleg lezárult.

Már éjfél múlt, én meg itt bőgök mit egy csecsemő, mert borzasztóan szomorú vagyok, ahelyett hogy boldogan aludnék mint a legtöbb diák...

Csak most tudatosult bennem hogy ez az egész mit jelent számomra... Már nem fogok többé bejárni az iskolámba, nem fogok résztvenni a kedvenc tanáraim óráin és nem látom többé az osztálytársaimat minden nap. Azokat az embereket, akikkel 8 évet töltöttem együtt, akik a legközelebb kerültek hozzám. Lényegében együtt nőttünk fel, akaratlanul is formáltuk egymást, és az aki ma vagyok, annak jelentős szerepe volt az osztályközösségemnek is. Ki tudja mikor fogunk újra beszélgetni. Mindenki elmegy a saját útjára. Lehet el is felejtjük egymást.

Ki merem jelenteni, hogy mindenki és minden hiányozni fog. Még az iskolám legrosszabb tanterme is, aminek szinte mindenhol lejött a vakolata.

Mindenki boldog hogy nem kell már iskolába járnia, csak én érzek szomorúságot és űrt. Úgy érzem, azzal hogy ez a korszak lezárult, vége a gyerekkoromnak. Vége van a megszokott napi rutinomnak. A "biztonságomnak". Megszűnt a burok amiben eddig éltem...

Ami a leginkább megijeszt, az a jövő, ami még nagyon bizonytalan. Az sem biztos hogy felvesznek majd az egyetemre. Mihez kezdjek ha nem sikerül a felvételi?

Csak kétségbeesést, szomorúságot és bizonytalanságot érzek.

Ti hogy éltétek meg ezt a korszakot? Féltetek a jövőtől illetve az "újtól"?