Ku hogy dolgozza fel ha meghal az apukája vagy az anyukája?

Ezt nem lehet feldolgozni, mert a hiány, az hiány marad.

Az őszinte szeretet mély ragaszkodással párosul, amit nem lehet elengedni, maximum elnyomni a tudatalattiban.

Nekem apukám halt meg. Nem igazán segített senki abban, hogy feldolgozzam. 15 éves voltam és most már lassan 40 leszek. Nehezen dolgoztam fel. Az is lehet, hogy nem is dolgoztam fel igazan. Eleinte nagyon dühös voltam mindenkire és mindenre, hogy ennek miért kellett így történnie. Hiányzik és a mai napig is szinte minden nap eszembe jut, pedig eltelt 25 év. Sajnálom, hogy nem láthatom megöregedni, hogy ő sem látott minket felnőni és azt is, hogy sosem ismerhették meg az unokái.

Sajnálom anyámat is aki még most is gyászolja, és sajnálom a tesóimat akik szintén átélték ezt. Ideje korán fel kellett nőnünk, mert finoman szólva az életben maradt szülőnk nem volt a toppon a gyász miatt (amit meg is értek, mert alig volt anyám is 40 amikor ott maradt 3 kiskamasz és kamasz gyerekkel)

Eleinte az agyam nem is akarta felfogni, depressziós voltam és rengeteget aludtam. (évekig) Gyakran álmodtam azt hogy apám el és velünk van. Valamit csinálunk. Sokszor keltem úgy, hogy pár mp-ig még eszembe sem jutott hogy ez nem a valóság. Szörnyű arra kelni, hogy ja, az csak egy álom volt és a valóság a "rémálom".

Aztán teltek az évek, valahogy megtanultunk így élni, alkalmazkodni. Segíteni egymást és megmaradtak az emlékek.

Szóval.. max átjutni lehet ezen. Az, hogy kinek mennyi idő alatt és milyen úton sikerül, az egyéni.