Baj ha magamnak való vagyok ?

Őszintén szólva sose voltam egy társasági ember, mindig szetettem kimaradni mindenből, a legalapvetőbb emberi kapcsolatok kialakítása igen nagy bonyodalmat okoz számomra. Valahogy kívülállónak érzem magam. Nem vagyok már tini, sőt már lassan a 30-at taposom, de nem èrzem úgy hogy annyi mindenböl kimaradtam volna.

Hozzáteszem ez már óvodában is megfigyelhető volt, emiatt pszichológiai vizsgálatok is voltak, kiderült hogy épelméjű vagyok. Ahogy teltek az èvek, úgy jöttek a "kötelező" dolgok is. Ilyen például a barátkozás, ami a tiniknek általában fontos, hogy tartozzanak valahova.

A gond az hogy nem éreztem hogy valahova kellene is. Nem tudok mit kezdeni azzal ha egy lány pèldaul rámmosolyog vagy keresi a szemkontaktust. Tudom mit kellene, de annyira nem érdekel hogy csak na. Nem gyűlölöm a nőket, sőt senkit se, igazából mindenki totál közömbös számomra. Párszor már megkaptam az elmebeteg jelzőt, de számomra ez elég sértő volt.

Leginkább úgy tudnám az életemet leírni, mint ha egy filmet néznék. Nem tudok azonosulni magammal, lényegében csak úgy vagyok. Stresszelni sem szoktam úgy semmin. Mondhatni sikeres vagyok hát bár kinek mi a siker ugyebár. Van házam, jogosítvanyom, autóm, munkahelyem. Családom is van, de értük se érzek olyat ami talán normális lenne...

Persze kedvelem őket, de sokszor jobb nélkülük.

Tulajdonképpen a szociális kapcsolataim eléggé fejletlenek, már gondoltam arra is hogy talán védekező mechanizmus, de mitől védem magam ha azt sem tudom hogy bánthatnak ?