Lehetséges, hogy jobb legyen? 19/L

Nem volt egyszerű gyerekkorom. Nem vetett fel a pénz soha, vagyis, inkább azt mondanám, ha a szüleimnek sikerült is félretenniük valamennyi pénzt, az rövidesen ki lett dobva az ablakon. Értem én, hogy az embernek vannak álmai, például az utazás, vásárolgatás, de mi sosem voltunk olyan helyzetben, hogy lazán költsünk ilyenekre.

Nem értem a szüleimet. Ők sem értenek engem. Sosem biztattak eléggé. Szeretnek, de folyton a szememre hányják, hogy NEM VAGYOK ELÉG JÓ. Sajnálom, hogy nem születtem olyannak, amilyennek szerették volna.

Nekem sosem hiányzott semmi, amihez pénz kellett volna. Megtanultam becsülni azt, ami van. Nincs szükségem puccos cuccokra, sőt taszítanak azok, akik képesek heti 20 ezret vagy többet magukra költeni. ( Itt most olyanokra gondolok, mint szórakozás, kozmetikus, shoppingolás stb... )

Nem jövök ki az emberekkel sem. Mindig is érettebb voltam a koromnál, jobban szerettem az idősebbekkel, felnőttekkel társalogni, barátkozni. A korombeli barátaim rendre elhagytak, unalmasnak neveztek, kigúnyoltak, megaláztak.

Mióta az eszemet tudom, nem fogad be a társadalom.

Szinte mindig egyedül vagyok. Rengeteget sírtam. Persze ettől én lettem hisztis liba. Nem tudtam elmondani senkinek, mi a bajom. Úgy sem értené meg senki. Azontúl senki sem kíváncsi rá.

Most van egy pár barátom, aki korombeli. A gimiben kicsit magasabb az értelmiségi színvonal. Egy kicsit jobban érzem magam, mint azelőtt.

Ettől függetlenül még mindig rengeteg ember megvet.

Talán azért, mert nincsenek drága holmijaim, nem járok bulizni és nincs merszem osztani az észt?

Sokan mondták, hogy furcsa vagyok. Belátom, nem olyan a világnézetem, mint másoknak. Sokkal inkább az a baj, hogy egy vesztes domináns típus vagyok. Vannak a falkavezérek, akik minden csatát megnyernek és jó nagy csapatuk van. És vannak azok, akik alfák szeretnének lenni, de ahhoz túl gyengék, hogy valaha is győzzenek és saját falkát alakítsanak ki. Ez vagyok én. Nem találtam még senkit, akit szívesen követnék, mert a falra mászom az elveiktől, a stílusuktól.

Nem a nagyképűség beszél belőlem. Nincs mire nagyképű legyek. Szimplán csak nem akarok olyanokkal lenni, akik nem képesek megbecsülni.

Talán csak bennem van a vágy, hogy ki akarok törni. Rémes dolog szegényen, magányosan élni. Tanulok, szorgalmas vagyok, egy kicsi tehetségem is van talán. Nem akarok gazdag lenni, csak gondok nélkül kívánok élni. Ne legyen az, hogy azt kell mondjam a gyermekemnek: "Kérj inkább apádtól pénzt, neki biztos van!"

El kéne fogadnom, hogy úgy sem fog változni semmi? Nagyon nehéz ezt elfogadni, de sokan mondták már, hogy semmi sem másképp, mert ilyen az élet.

Kevés az önbizalmam. Nem csoda, ezek alapján. Több pozitív visszajelzésre lett volna szükségem akkor, mikor még gyerek voltam. A tanárok közül volt, aki dicsért, biztatott és büszke volt rám, de szidtak is. Túl sokat sírsz, béna vagy, szedd össze magad, oldd meg a gondjaid magad... ilyeneket vágtak a fejemhez. Soha, senki nem gondolta úgy, hogy valami olyan bajom van, amiről nem ártana beszélni. Egyszerűbb volt "buta nyafka tyúknak nevezni".

Nem vagyok gonosz, nem vagyok bunkó, nem negédeskedem soha, nincsenek "trükkjeim", sem hátsó szándékaim. Mégis megvetnek és megaláznak. Az összes többi "okostónit" meg istenítik. Nem tudom megérteni.

Nem tudok bízni abban, hogy a jövőben több emberrel találkozom, akik méltatnának valamire. Azontúl mindenhez protekció kell. Fogalmam sincs, hogy azt meg honnan szerezhetnék. Nem vagyok képes másoknak nyalni.