Mégis mit tegyek, hogy jobb legyen az életem?

Az életem egyhangú, unalmas és teljesen úgy érzem mintha már a vége felé járnék pedig csak 16 éves vagyok...nem tartom az életemet a legjobbnak de azért hálát adok az Istennek, hogy ilyet adott nekem. Egykeként születtem egy nem szegény de mégsem gazdag kicsit idős szülők gyermekeként, és így hát a gyermekkoromat egy kicsit magányosként töltöttem mert a szüleim sokat dolgoztak és hát nem sok idejük volt rám. De amikor elkezdtem iskolába járni teljesen más lett minden és úgy éreztem nem vagyok többé magányos. Itt találkoztam a legjobb barátnőmmel akit mára már lassan 9 éve ismerek. De sajnos elkerültem abból az iskolából és egy másikban kezdtem a 6.-at egy elég furcsa közösségben akik minden áron a külső alapján ítélték meg az embereket és így engem rögtön kiközösítettek, sokszor bántottak mind fizikailag mint lelkileg nagyon fájt. Ezek voltak az eddigi életem legrosszabb évei, ezért mindig próbáltam a háttérbe olvadni hátha akkor nem vesznek észre. De szerencsémre itt ismertem meg életem 2. legjobb barátnőjét akivel sajna mára teljesen megromlott a kapcsoltatom mivel a középiskolába kerülésem során elég nagy lett a távolság közöttünk. Most imádom a 9. évemet az új iskolában, ugyanis ez a közösség nagyon kedves és nem szokott ítélkezni. De mégis úgy érzem valami gond van, mert mióta megszülettem elég egyhangúnak tartom az életem nem sok minden érdekes történik. Minden egyen napom szürke és átlagos. A szüleim elég szigorúak, és hát nem egy nagyvárosban lakom hanem elég távol attól és ott ahol élek és nem sokszor ruccanok ki szórakozni meg ilyesmi, a szüleim szigorúsága miatt is, de teljesen megértem őket. A nyaraimat általában a lakásban töltöm (Ebben a négy hétben nem nagyon mivel nyári munkám van az iskolám jóvoltából.) Segítek a házimunkában ami elég sok van mivel kertes házban lakunk. (Fűnyírás, takarítás stb.) Minden egyes nyáron ez megy, a nyaralás nálunk nem szokás de nem is igényelném, csak egy kis odafigyelést a szüleim részéről, de ő nekik a személyiségükben ez nem nagyon van jelen. Az év többi részében tanulok és ez megy 9 éve. De ha még lenne "valakim", egy párom még értékelném is az életem de így, hogy nincs senkim és még eddig nem is volt úgy érzem egyedül fogok meghalni. Elég sokan mondták ezt és úgy érzem igaz is lesz. (De én tudom magamról, hogy nem vagyok a nőiesség megtestesítője sőt egy férfira jobban hasonlítok mint egy nőre. Elég magas vagyok de karcsú, szerintem széles a vállam kicsit mély a hangom és hát mellbőségben sem vagyok elengedve...) Teljesen megértem az embereket, hogy miért nem szeret senki, és ezen nem is csodálkozom. Lassan azon járnak a gondolataim, hogy már bevégeztem és nincs tovább...csak egy a problémám félek a haláltól.

Mégis mit tegyek, hogy jobb legyen az életem? Vagy ne érezzem úgy, hogy a világ (és én is) a halálomat akarja?