Eljött az a pont hogy azt mondhatom nincs miért élnem. Ki hogyan élte ezt meg akinek már volt benne része? És hogyan tudtatok talpra állni? 22F

Pedig van benne igazság... majdnem elvéreztem a kórházban a wc-ben.. azt kellett végiggondolnom, hogy akarok-e maradni vagy sem. A féltestvéremre gondoltam: semmi. Apámra gondoltam: semmi. Anyámra gondoltam (pedig nem volt igazán jó anyám gyerekkoromban): egyetlen gyereke vagyok. Kinyitottam az ajtót és kidőltem.

Utána? Eleinte monoton csináltam a mindennapi dolgokat. De közben mindig akartam a jobbat. Ami elérhetetlen volt azzal a lehető legkevesebbet törődtem akkor is ha fájt, hogy nem érhetem el és azok felé fordultam amik elérhetőek. Tűzz ki reális célokat, változtass aprókat az életedben és fokozatosan rendbe jön. Az értelmét meg lehetőleg nem keresem. Élvezem amennyire lehet. Közben volt egy iszonyatos nagy anyagi bukásom és azt hiszem, az billentett helyre...ööö inkább úgy mondanám, hogy hátsón :D .. a nem akarok az utcán élni érzése. Azóta önmagam fejlesztése és kíváncsiság a felől, hogy még mi az amit meg tudok tanulni, amiben változni tudok, mit is lehet kihozni ebből az alapanyagból ami hajt.