Hogy lehet úgy valakinek önbizalma ha állandóan leszólják mert ronda?

Ilyen az élet.

Számos helyen fontos a kinézet, nem leszel modell, pultos lány, titkárnő, és sorolhatnám.

Azonban minden más lehetsz!

Találnod kell egy olyan embert, akinek tetszel, és az pont elég lesz!

Őszintén? Sehogy. Mert hiába a látszólagos önbizalom, legbelül mindig őrlődik az ember.

Én rondának tartom magam. Amióta csak az eszemet tudom mindig kilógtam a sorból. Általános utálatot soha nem kaptam, vagyis a külsőm miatt nem kaptam a közvetlen környezetemben negatív kritikát. De valahogy mindig éreztem, hogy ők is csúnyának látnak. Viszont vadidegen emberektől már hallottam ilyesmit és az sem esett jól, persze túl tettem rajta magam, hiszen idegenek.

Gyerekként ehhez társult az is, hogy súlyproblémáim voltak. Nem voltam kövér vagy elhízott, csak 20-25 éves korom között volt egy rövid időszak, amikor már átléptem a határt, előtte mindig a normális határt súroltam.

A családban kaptam a legtöbb negatív kritikát a külsőm vagy súlyom miatt.

Ahogy felnőttem, elfogadtam, hogy ez van. Szerencsére aki páromként mellettem van vagy volt eddigi életem során, mindig éreztette velem, hogy szeret és neki igenis szép vagyok. Elvileg ez lenne a lényeg.

Látszólag igyekszem magabiztosnak lenni, de legbelül állandóan kínlódom. Lefogytam, de soha nem elég jó amit látok a tükörben. Néha jól érzem magam, néha pedig gyűlölöm magam. Társaságban mindig kisebbség érzetem van, nem érzem magam egyenrangúnak. Ha kövér nőkről viccelődnek, vagy csúnyaságot emlegetnek, mindig azt gondolom, érzem hogy rólam is szó van a nagy általánosságban.

Pedig valahol mélyen tudom, hogy ezt csak én gondolom így.

Olyan mókuskerék ez, amiből nincs kiút.

Szép és bölcs szavak, mikor valaki azt mondja, hogy fogadd el magad, de aki benne van ebben, csak az tudja igazán, hogy igazából soha nem lehet.

Egy idő után az ember csak bele törődik, vagy szimplán csak más lesz a fontos, ahogy öregszik.