Az I. vh után hogy igazolhatta magát egy fogságból szabadult ember, ha nem a szülővárosába tért vissza?

Igen, ez is előfordult. De az is gyakori volt, hogy az átélt borzalmak miatt egyszerűen nem emlékezett a saját nevére, adataira.Akkoriban még csináltak ebből akkora problémát. Egy papírra felírták, hogy pl.:John, Londonból, fehér férfi 40-45 éves. Csak most olyan nagy macera a sok adat, meg bakkártya.De ha háború lenne, senki nem az okmányaival foglalkozna, hanem az ivóvízzel, kajával, túléléssel.És a túlélők sem azon gondolkodtak, hogyan verjék át a hivatalokat, hanem a gyógyulással, esetleg új családalapítással. Ha valóban érdekel a téma utána tudsz nézni a könyvtárakban. Vagy keress I.WW , II.WW dokumentum filmeket.

Ez még a II. világháború után is előfordult, pl. a koncentrációs táborokból kiszabadultak közül rengeteg mindenkit nem lehetett egyértelműen azonosítani. Igen, többnyire bemondás alapján kaptak új okmányt. Ezekben gyakran első hallásra hibásan jegyezték fel a neveket, így lett pl. Kovácsból Kovas vagy Kovach meg ehhez hasonlóak,ennél sokkal nagyobb leírások is. Az szovjetek meg pusztán a név hangzásának alapján vittek el embereket munkatáborokba, kényszermunkára. Budapestről is pl. olyat egyből vittek bármiféle egyéb kérdés nélkül, akinek németes hangzású neve volt. Ha egy Braunmüllert vagy Holzbauert igazoltattak az utcán és csak minimálisan is gyanús volt (mondjuk rosszul állt a szeme), akkor az már következő reggel fent ült a transzportkocsin két dobtáras kalasnyikov szovjet társaságában, amelyek persze rá szegeződtek. Sok német nevű zsidó is került így szibériába és csak jóval később, akár csak egy év múlva vizsgálták felül, hogy egyáltalán mennyire jogos a fogvatartás. Ezt követően általában az ilyeneket haza engedték és kártérítést, életjáradékot kaptak. Volt olyan kollégám akinek a családjában volt olyan, aki túlélte a haláltábort, hazajött gyalog Auswitzból és már a következő napon a német neve miatt vitték a gulágra. Láttam az utána maradt dokumokat, amelyekbe megítélik neki az élethosszig tartó 1200 Ft-ot, ami akkoriban hatalmas összegnek számított. Akkora pénz volt, hogy az öreg pár év után lakást vett belőle a Rákóczi úton. Voltam is abban a lakásban nem is egyszer, még mindig a család tulajdonában van.