Volt már olyan napod, hogy minden rossz összegyült és szívtál egész nap?

Egész életem ilyen.

Külsőm ronda, fiatal koromban csúfoltak ezért, felnőtt koromban szimplán elkerülnek a nők. Párkapcsolatom évek óta nem volt ami volt az is nagy nulla. Alkoholista apa mellett, szegény családban nőttem fel, 29 évesen ott tartok hogy sehol. Se ház, se autó, se semmi, életem nagy része a túlélésre ment. Munkahelyen is csak egy eszköznek érzem magam aki robotol a pénzéért. Baráti társaságom nem nagyon van, nem is érzem jól magam emberek között, ismeretlen társaságban szintén nem. Még lakásom sincs, csak szoba bérléssel tengődöm albérletről albérletre, ami szintén nem emeli az életem fényét.

Illetve legrosszabb élmények a születésnapokhoz kötődnek.

Mindenki mást ezren megköszöntenek, tele a Facebookja, buli, torta, miegymás. Nekem meg volt olyan, hogy az én születésnapomon meghívtak egyetemi társaságomban az egyik srác születésnapi köszöntőjére kollégiumban. Kicsit rossz érzés volt, hogy neki csupa személyes ajándékok, torta, köszöntés mondás csupa méz és máz. Pedig nem is aznap, hanem egy héttel korábban volt születésnapja, csak vizsga miatt "halasztották" a bulit. Én mikor megemlítettem, hogy amúgy nekem is pont ma van, akkor odalöktek egy "ja boldogat" és majdhogynem én érezzem magam rosszul, hogy miért hozom egyáltalán fel, miért rontom a hangulatot.

Mostani születésnapom a napokban volt, konkrétan senki nem mondott annyit sem, hogy dögöljek meg. Saját öcsém, saját rokonaim nem dobtak egy SMS-t. Anyám is csak másnap hívott fel, hogy "hú bocsi elfelejtettem".

Off: Utólag is boldog születésnapot kívánok! :) Büszke vagyok rád, hogy ilyen sz@r helyzetben is tolod tovább a biciklit.

On: A reggel azzal kezdődött, hogy egy fiatal kolléganőm édesapja betelefonált, hogy hajnalban meghalt a munkatársunk egy autóbalesetben. Én vettem fel a telefont, az én feladatom volt a vezetőséget tájékoztatni, értekezletet összehívni. Mindenki sírt, nem akartuk elhinni, hogy így érhet egy élet véget 25 évesen. Közben délután tűz ütött ki egy olyan épületben, ami az én felügyeletem alá tartozott, elég nagy volt a káosz, pár ember kórházba is került. (Semmilyen felelősség nem terhelt.) Hazafelé beugrottam a virágboltba, hogy a másnapi megemlékezésre vegyek egy szál virágot. Az eladó várandós volt, és (gondolom a hormonok miatt) őrületes zokogásban tört ki, amikor megkértem, hogy kössön fekete szalagot a virág szárára. Annyira sírt, hogy rosszul lett, szóval leültettem, és addig beszéltem a lelkére, amíg fel nem hívta a férjét, hogy jöjjön be hozzá. Hazafelé végül rossz buszra szálltam, ami ahelyett, hogy elkanyarodott volna a lakásom irányába, elindult kifelé a városból a telephelyre. Nem volt bemondó, én pedig a sofőr mögött ültem, így nem vette észre, hogy én ott maradtam. Amikor feleszméltem, már a külterületen voltunk. A sofőrhöz léptem, ő ettől nagyon megijedt, felordított, és majdnem elrántotta a kormányt. Ezután leüvöltött, és kitett az út szélén. Ott álltam tűsarkú csizmás irodai öltözetben a táskámmal, a laptopommal, meg a fekete szalagos fehér rózsával az út szélen a kis füves sávon, este, 0 közvilágítással, pár km-re a várostól, kisírt szemmel és még mindig füstszagú hajjal.

Nem mondom, hogy nem voltak rosszabb élményeim, vagy nem értek nagyobb fájdalmak az életben... De az a nap nagyon összejött, és eléggé kutyául éreztem magamat ott az út szélén.