OK, küzdjünk a jobb életért, a céljainkért, sikerekért, végsősoron boldogságért - de meddig?

Az ember fiatalon irreálisan nagyra akar vágyni, sokan öltönyben képzelik el az életüket kezükben egy max 2kg-s irattáskával, a parkolóban meg ott várja a 10 milliós kocsija ami ráadásul céges.

De sokan elfelejtik mennyit kell ebbe bele tenni már gyerekként a tanulással, én is nagyra vágyó voltam 17 éves koromig, én sem gondoltam hogy meg kell elégednem a fizikai munkával, de arányaiban tekintve van belőle annyi pénzem hogy jusson a hülyeségeimre, és később is megtudjak élni, ilyen életvitellel.

Nekem a motorozás volt álmaim vágya, gyerekként, mindenki azt hitte majd kinövöm ahogy a többiek is a forma1-es kocsik imádatát, csak össze is szedtem nem is olyan régen 3 milliót egy jó motorra, tehát az álomból életérzés és hobbi lett. Nekem ezért megéri dolgozni melegben, néha olajosan is, de tudom hogy munkának van értelme mert a pénznek is van helye.

Nekem így lett baráti köröm, és a márka társak is gyarapítják ezt a létszámot, továbbá szeretem az állatokat is, tehát amíg rájuk is jut időm, minőségi törődést kapnak, addig nem foglalkozok azzal hogy milyen munka kéne ettől feljebb.

Az elmúlt bő 10 évet végigküzdöttem, nem egyszer álltam talpra, amikor muszáj volt, nagyon stresszes időszakaim voltak, nem csak munkában, magánéletben is, gyakorlatilag voltak évek, amikor otthon lenni sem a pihenésről szólt, hanem a feszültségről, több fronton kellett egyszerre talpon lenni, kitartani, most úgy érzem, belefáradtam, nem akarok küzdeni, versenyezni, csak dolgozni nyugodtan, egy darabig legalábbis mindenképp. Motivációmat vesztettem, pedig még vannak céljaim, csak energiám és erőm nincs hozzá. Mást akarok csinálni, másban feltöltődni, ami nem munka, a magánéletemre összpontosítani. Én úgy érzem, kissé ki vagyok égve.

Mit tudok tanácsolni? Kitartást, nem tudom, te éppen hol tartasz.