Vajon a buta emberek, akik folyton boldogak, ugyanúgy érzik magukat, mint a boldog részegek? Úgymond "tompák" a világ fájdalmaira? Nincs min aggódniuk?

Persze egyrészt egyértelmű a válasz, hisz van a naív és buta boldogság és a boldogság, amikor az ember túl teszi magát a kétségbeesésen. Mégis kíváncsi vagyok, hogyan tapasztaltátok meg, miként élik le az életüket azok, akik sajnos/szerencsére nem lettek túl sokkal megáldva...

Erről a két filozófus példája jutott eszembe: Az egyikük egész életét idegesen/pánikolva éli le, hisz tudja, az egésznek nincs értelme, míg a másik pont emiatt boldog.

Nekem nem pont jó lapokat osztott le az élet az elején, de szerencsére ezeket arra használtam fel, hogy minél többet hozzak ki magamból, kiegyensúlyozott életet éljek, illetve a "carpre diem" szerint töltsem időmet[vagyis próbálkozzak arra törekedni...], de a nagybetűs élet számomra még hátra van. [Van hova fejlődnöm.]

Egyszerűen néha írigylem, néha szánom, míg legtöbbször csak nem gondolok arra, hogy egyesek mennyi lehetőséget dobtak el, hogy végül meggyet szedjenek a forró napon(vagyis napszámos munka) és biztos alapok nélkül gyereket vállaljanak, míg én még több évig gyerekként vagyok kezelve, "szívok"(persze ez is -, mint sok minden más- elég relatív) az egyetem alatt, hogy további nehézségeken küszködjem magam át....és még valódi párkapcsolatról szó sem volt, csak a munkához való "előkészületekről".

Tudom, eléggé negatívan hangzik ez az egész, de sajnos tény, hogy a buta emberek boldogabbak. Lehet én csak elég okos vagyok ahhoz, hogy tudjam, mennyire vagyok hülye...Lehet, későn érő vagyok és biztos, hogy túl gondolom ezt az egészet, de sajnos nincs túl sok önbizalmam és a napokban pont egy ilyen téma jött fel(We happy few-> játék)[spoiler?], ahol az egyik karakter azt kérte a bosziktól, hogy bárcsak ő is normális lehetne, mint a többi lány...lényegében(ha nem szó szerint) azt kérte, hogy legyen butább, mire az egyikük azt válaszolta, hogy maradjon a kémiánál(ami őt jobban érdekli, mint a fiúk...). Ez eléggé emlékeztet magamra, csak ő feltalálta magát, míg én egy káoszban élem le az életemet...mintha a szüleim folyton rámnyitnának a szobámban és mondanák, hogy rakjak rendet, míg én egy feketelyuk miatt aggódnék, amit rajtam kívül senki se lát...Mintha akkor se lennének képesek észrevenni azt, ha az a szobám közepén lebegne, mégha próbánák is. Valahogy nem vagyok összekapcsolva a világgal, vagy nem is tudom...