Nem találom a helyem az életben, mit tegyek? (Hosszú lett, sajnálom. Köszönöm, aki végigolvassa)

Burokban nőttem fel. Szüleim bizalmatlanok nemhogy idegenekkel, a saját anyjukkal is (sok rosszat elkövetett elkövetett mindkét nagyi, valahol érthető is, de hogy mindenkivel ilyenek legyenek emiatt szüleim). De főként velem és a nővéremmel szemben. Semmit nem néznek ki belőlünk. Sosem tanítgattak minket gyerekként, sose vezettek rá minket semmiere. Ha látták, hogy elakadtunk valamiben két dolog történt: kivették a kezünkből és megcsinálták helyettünk vagy leszidtak, hogy "Ugyan hát még ezt se tudod normálisan megcsinálni? Azt hittem pedig, hogy ez menni fog." Ezt volt, hogy rokonok, ismerősök előtt hangosan kaptam meg anyámtól pl egy limonádé készítés kapcsán ("Édes istenem, azt hittem ezt nem tudod elrontani!").

Gyerekként volt, hogy anyám kinevetett vagy lehülyézett, mert pl épp olyan hangulatban volt és kérdez valami tök random dolgot félinformációkkal, és mivel nem jól válaszoltam, hát hülye vagyok, nem fogtam fel a kérdést.

A gyerekkorunk így telt, aztán kikerültünk egyetemre. Nővérem is hasonlóan elveszett lehetett mikor felkerült, ő szerintem kapcsolatba menekült egy nála 14 évvel idősebb bunkó alak mellé, rögtön az egyetem első félévében. Össze is költöztek, azóta alig jön haza, csak ha muszáj.

Én is felkerültem Pestre egyetemre, és mint aki falnak ment és az meg rá is dőlt, olyan volt eleinte. Mintha kidobtak volna a repülőből ernyő nélkül. Itt mindenkinek kiforrott személyisége, életcéljai, elvei vannak, többen gyerekkoruk óta sportolnak, valaki már edzői szintre jutott. És rengeteg élményük van, minden nyáron diákmunkáznak, fesztiváloznak, nyaralnak, többször is nyaranta, egyszóval ÉLNEK. (ilyenekre nálunk nem volt pénz, de azt soha nem engedték szüleim, hogy dolgozzak nyáron még egy nyamvadt tankönyvcsomagoló diákmunkát se, mert nektek "első a tanulás, annyi pénzért fel ne áldozd a tanulmányokat (nyáron...), ha nagyon akarsz dolgozni, tudunk itthon munkát adni." Ezt a mondatot míg élek nem felejtem el, se azt a dühöt amit kiváltott belőlem.)

Magamon vettem észre, hogy társaságban nem merek megnyílni, kisebbségi érzésem van, úgy érzem, síkhülye vagyok, egy színtelen, szagtalan jellemtelen valaki, aki ha egy csettintésre eltűnne, senki még csak oda se nézne a társaságból. Cinikus lettem, egy-két mondat után csupa negatív "bélyeget" akasztok mindenkire (ez r_ _nc, az idióta, stb-stb).

Nem akarok ilyen lenni! Élni akarok, könnyed, felszínes, futó kapcsolatokat, fesztiválélményeket egy összetartó, szoros baráti társaság tagjaként, nyári munkákat, ahol épp a gamergépemre gyűjtök, vagy mittudomén, amire akarok, képezni magam, utazni, külföldi ismerősöket akikkel minden nyáron összejövök a Szigeten, akikhez utána én megyek ki egy hétre.

Nincsenek céljaim, se vágyaim. Csak csinálom az egyetemet, mert ez az egyetlen amihez értek, a tanulás. Lett még öt évem, amit az oktatásban töltök és annyi. Sodródom az árral, kilátástalanul. Közben pedig úgy érzem, elrohan mellettem az idő, az élet, az életem, és valahogy érzem belül, hogy ez nem én vagyok. Ennél több van bennem. Valamikor régen, kisgyerekként nem ezt ígértem magamnak, nem ilyen életet.

Mit tegyek? Változtatni akarok. Alig bírom már magamban tartani, (amiatt lett ez ilyen hosszú is, mert legalább itt kiírhatom magamból.

Senkinek nem mondtam még ezt, szüleim sem tudják ezt természetesen, nem merem nekik elmondani, kevésbé komoly dolgot is elbagatellizáltak már. (irónia elvtárs jót röhöghet, mert hogy én sem bízom az én szüleimben, ők se az övékben...). Egy keveset nővérem tud, de ezt mind nem mondtam el még neki sem, ő talán megértené, nem tudom.

Mit tegyek?

UI: Jómúltkor hallottam a "Kezdjetek el élni" című számot, szégyen nem szégyen, férfi létemre azt hittem ott bőgöm el magam helyben, azt a szöveget nekem írták, úgy érzem.