Volt már valaki közületek hajléktalan vagy nagyon nehéz élethelyzetbe?

Gyermekkoromban nem volt hol lakunk a családommal. Egy darabig egy raktárban húztuk meg magunkat, később 6an beköltözhettünk egy egyszobás szükséglakásba. Onnan az anyukám egy ismerőséhez költöztünk, akinek akkor halt meg a felesége. Egy fura családszerűség lettünk. 15 éve élek itt.

Anyukám minden adódó munkát elvállalt, az idősebb tesóm újságkihordást vállalt, jó sokat, amiben mi kicsik titokban (még kicsik voltunk a munkavállaláshoz) segítettünk.

Anyukám felnőttként tanult ki több szakmát, lett új munkahelye, ott pedig támogatták az egyetemet, szóval diplomát is szerzett.

Mind sokat tanultunk a tesóimmal. Én most szerzem majd még meg a doktorit. Közfoglalkoztatásban dolgozom egyelőre. Lassan talán el tudok menni albérletbe önállóan.

Az egyik nővérem Kanadába költözött, ott jobban megél a férjével, sokat dolgoznak, de még is van az eredménye szerencsére. A másik tesóm hozzáment egy gazdag férfihoz, most már az ő sorsa is jobb.

A másik nővérem, a bátyám, a szüleim és nagyszüleim meghaltak.

Mindig keresni kell a lehetőségeket. Tanulni kell, a tudást senki nem veheti el tőlünk. És kell egy társ.

"Bármily nehéz súly a szegénység, ketten elbírhatják. Van kit félts, de ha nincsen egy társ, mit ér a gazdagság... "

27 éves nő/ egy gyerek

Szia.

Nekem is elég nehezen indult az élet, én jelenleg is hajléktalan vagyok és egy szociális programon belül kaptam egy lakást 3 évre, amit használhatók, amíg talpra állok.

Eddig 600 ezret sporoltam, dolgozom, mint hülye.

De nincsenek nagy reményeim, saját lakásom soha nem lesz, mert nem tudom megfizetni.