Kiábrándultál már az életből?

Volt amikor úgy éreztem, hogy igen, ez nekem sok.

Túl sok rosszat láttam a világban, ahogy emberek viselkednek egymással, mindenkiben csak az egót láttam. De nem is ez bántott, hanem az, hogy ez csak egy tükör volt számomra.

Láttam ugyanúgy a szép dolgokat is, de ezek tiszavirág életű pillanatok. Amúgy, most is ugyanolyan a világ, csak már olyan az egész mint egy mozi, egyszerűen csak nézem a műsort. A mindennapi szerepeim még meg vannak, eljárok dolgozni, bevásárolok, rendezgetem az udvart stb. De nem várok semmit az élettől, ideológiákkal, elképzelésekkel, álmokkal nem foglalkozok. Vannak tervek, megyek, csinálom a dolgom, ha sikerül jó, ha nem akkor is jó...

Attól tartok, igen.

Magamnál már arra gondolok, hogy lazítani kellene végre, nem küzdeni és maximalistának lenni, hanem otthon dögleni munka után, meg kicsit foglalkozni végre a kreatív hobbijaimmal is.

Ha viszont nem foglalkozom a jellemi, lelki fejlődéssel, sose segítek a beilleszkedésemet és sose lesz párkapcsolatom ( enyhe autizmusom van vagy ki tudja milyen mentális betegségem/személyiségzavarom, de kiskoromban brutális dolgaim is voltak).

Ha nem tanulok munka után, sose lesz stabil, jól kereső, szerethető munkám - így se biztos, sőt.

Ha nem sportolok, talán még fáradékonyabb leszek, rossz memóriával stb.

Reményem egyre kevesebb.

Anyám nagyon-nagyon beteg, hála Istennek nem ő nevelt, elvettek tőle.

Épp ma gondolkoztam, hogy egy-két jegy sajnos bennem is fellelhető, és ő is sorra halmozta a rossz döntéseket, az élete egyre rosszabb lett, most 3 házasság után két gyerekkel van munkásszállón, mentálisan elég rossz állapotban.

Hát ez a példa előttem.

Szóval igen, a teljes kiégés szélén.