Mit jelent a siker? Mi a véleményetek erről a helyzetről?

A kérdésem apropója az, hogy elérkeztem az életemnek egy olyan pontjára, amikor meg kell állnom, és végig kell gondolnom, merre tovább. Külföldön dolgozom majdnem 7 éve, egész jól fizető, diplomás munkakörben, 34 éves leszek nemsokára. Sajnos a szakmámban mindenütt erősödik az a tendencia, hogy a szakképzett személyzetből hiány van, de a kapacitás nem csökkenthető, így havi szinten 250-300 órát dolgozunk éjjel-nappal, hétvégén-ünnepnapon is. A magánéletem nem létezik (minden este az üres lakásba megyek "haza"), és ilyen körülmények között esély sincsen rá, hogy ez változzon.

Észrevettem magamon, "harapós" lettem és türelmetlen, idegesít, ha hibákat vétenek mások, sokat aggódom és éles helyzetekben nem mindig sikerül barátságosan kommunikálni. Nagyon zavar ez a dolog. Szerintem egyértelmű a diagnózis: krónikus frusztráció és egyensúlyvesztés a munka és magánélet között. Azt találtam ki, hogy kérvényezem a részmunkaidőt, és elkezdek hobbiból, részidőben egyetemre járni egy olyan szakra, aminek nincs köze a tanult szakmámhoz, de nagyon érdekel. A tanulás öröme mellett szeretnék olyan embereket megismerni, akik a jelenlegi életteremben nincsenek (úgy vagyok összerakva, hogy az érdeklődési köröm viszonylag szokatlan, ezért nem fogok bármilyen "kézreeső" egyesületben vagy klubban hasonló népeket találni nagyobb számban).

A környezetem (= a körülményekből adódóan ők a kollégáim) finoman szólva elmeháborodottnak néznek a terveim miatt. A főbb pontok:

- Kevesebb pénzt fogsz keresni, ha részmunkaidőben dolgozol és mellette tandíjat fizetsz (igen, de az a kevesebb is elég a kiadások fedezéséhez)

- Miért fektetsz munkát olyan tanulmányokba, amik nem visznek közelebb az előléptetéshez, ráadásul részmunkaidősként még kevesebb esélyed lesz rá (tudom)

- Mit akarsz kezdeni a második diplomával, ha végzel (örülni a megszerzett tudásnak és emberi kapcsolatoknak)

Mit tennétek a helyemben? Nyilván a maga nemében nagyon hatékony módszer, hogy az ember céltudatosan nyomul a pénz és a minél magasabb rang felé, eközben minden mozdulatra csak akkor szánja rá az energiát, ha az efelé a cél felé röpíti. Megtehetném én is, összeszorított foggal, frusztráltan, de mi a garancia arra, hogy ha felérek a "csúcsra", akkor boldog leszek? Ha "szétszórom az erőimet" a részmunkaidővel és az új egyetemmel, ahogy fogalmazott egy felettesem, az az ilyen logika szerint irracionális, buta dolog. Nem lenne belőlem "főnökasszony", nem lenne "tekintélyem", "hatalmam", és kevesebb lenne a pénzem - de ÉLNÉK... Lehet, hogy én vagyok elvarázsolt, de lehet, hogy neki van igaza. Hogy látjátok ezt a kérdést?