Szerintetek normális, hogy még mindig nem érzem magam igazán felnőttnek?

Ha ez megnyugtat, én most töltöm a 24-dik évemet, és nagyonis kislánynak érzem magam :) Sajnos még független sem vagyok igazán (de már van némi kis saját keresetem, és kint élek jelenleg egyedül külföldön, mivel külföldi egyetemen tanulok). De hozzáteszem, a saját párom is kislányosnak tart a magam módján, és sokan mások is, de épp ezt szeretik bennem. :D

Szerintem nincs ezzel semmi baj, a 24 az még nagyon fiatal.

Mintha csak magamat olvastam volna :D

25 éves vagyok, külön költöztem a szüleimtől, dolgozom és ellátom magam, elmondható tehát, hogy nagyjából önállósodtam. Mégis, utálok felnőttként gondolni magamra. Lélekben megragadtam egy tizenéves tinédzsernek, aki szabadidejében szeret a barátaival lógni, bulizgatni, hangosan üvöltetni a zenét, sokáig virrasztani éjszakánként, miközben ledarálok fél évadnyi sorozatot, koncerteken ugrálni és üvölteni a dalokat, és még sorolhatnám :D

Csak annyi felelősséget igyekszem vállalni, amennyit feltétlenül muszáj, és rettegek a gondolattól, hogy egy nap betöltöm a 30-at, valahogy azt a számot egy nagyon nagy vízválasztónak érzem.

Mondjuk én tudom, hogy mitől alakulhatott ki nálam ez Így. A valódi tinédzseréveim elég magányosan teltek, nem volt túl sok barátom (és azzal a kevéssel is ritkán tudtam csak találkozni), és a szüleim is eléggé bekorlátozták a lehetőségeimet. Volt idő, amikor enyhe depresszióval és öngyilkossági gondolatokkal küszködtem, és csak viszonylag később, 20-21 éves korom körül kezdtem tudni bontogatni a szárnyaimat. Azóta pedig igyekszek minden olyan dolgot bepótolni, amiről úgy érzem, hogy a tizenéves koromból kimaradt. Hál' istennek már jó néhány dolgot kipipáltam, de olykor-olykor felteszem magamnak a kérdést, hogy fogom -e azt érezni valaha is, hogy "igen, elég volt, most már rendesen kiéltem magam"??

Nem lehet, hogy nálad is valami hasonló lelki sérelem bújik meg a háttérben?