Lesz valamikor jobb?

Nem tudom hol kezdjem.. Az egész életem eddig egy gyötrelem volt.. Egész gyermekkorom szinte csak abból állt, hogy anyám ordítozott a részeg apámra mert az elitta a dolgozó anyám utolsó forint fizetését is.. Gyakran mentem arra haza, hogy apámat valamelyik árokba találtam meg részegen.. Végül meghalt alkoholmérgezésben amikor 16 voltam. Persze volt pár józan pillanata, meg pár év is.. Akkor a világ legjobb apukája volt. Anyámmal sosem volt jó kapcsolatom, előtte is és utána is többször megpróbált öngyilkos lenni. Sok iskolát váltottam, mert a pénzhiány miatt állandóan költözködtünk, és mindenhol engem találtak meg, mert túl ronda voltam hozzájuk és 'új' így senki nem akart velem barátkozni.. Senkinek sem szólhattam az otthoni helyzetről, mert akkor elvettek volna engem, és anyám végképp belerokkant volna. Egész végig azt tartott életben, hogy "boldog" akartam lenni... "Egyszer én is boldog leszek." De rá kellett jönnöm, hogy ez nem így van... Mindig nekem kellett az erősnek lennem otthon, mert ha sírtam, akkor ordítoztak velem, hogy miért. A suliban meg csak még jobban bántottak volna érte. Félig felnőtt fejjel belementem egy kapcsolatba, ahol teljesen megaláztak, és a maradék önbizalmamat is elvették, folyamatosan azt sulykolva, hogy "nem vagyok elég jó, ronda vagyok, megérdemeltem' persze hiba volt hagynom, de talán már az a tény, hogy "kellek valakinek" elég volt, hogy eltűrjek mindent. Próbáltam felállni és kilábalni belőle, az egész gyermekkoromból, mindenből. Viszont kiderült, hogy az a kevés ember akit eddig a barátomnak hittem, nem több mint álarcok tömkelege. Végül egyetemre is mentem, jó jegyeket hozok, viszont valószínű, hogy a szakmámmal nem fogok tudni elhelyezkedni... Úgy érzem belefáradtam... Ami eddig hajtott, már nincs többé. Nem érzek magamban több erőt. Van egy gyönyörű kutyám, ez az egyetlen dolog ami életben tart. Hiába dolgozok suli mellett, minden pénzem elmegy kiadásokra.. legszívesebben itt hagynék mindent, de nincs miből és már túl sokat áldoztam az iskolára.. Nem tudom miért írom ki mindezt, tudom, hogy tömény önsajnáltatás, de elegem van, hogy akármit próbálok nem megy.. Minden nap azon gondolkozok, hogy hogy kéne elhagynom ezt a helyet, de úgy, hogy biztosra menjek, ne pedig esetleg lebénultan éljem tovább az életemet ha véletlen túlélem... Mindig hátrányból indultam, de próbáltam nem foglalkozni vele, de lassan úgy érzem, hogy az eddig okozott gyermekkori sérelmek valamint a mostani tapasztalataim teljesen tönkretettek. Ott tartok, hogy új embereket se tudok megismerni vagy szocializálódni, mert nem tudok értelmesen beszélni emberek között.. Még mindig ronda vagyok, a fogaimat már évek óta szeretném megcsináltatni, viszont az is nagyon sok pénz lenne. Valakinek esetleg van hasonló története? Sikerült kilábalni ebből a rémálomból? 30 körül jobb lett? Bocsánat a hosszú szövegért, igazából nem baj ha senki se olvassa el, vagy reagál rá, csak valahova muszáj volt kiírnom magamból, ahol anoním maradhatok.