Miért ilyen bunkók egymáshoz az emberek?

Merz ez itt tirpákia! Az ember kb. 90%-a ilyen ebben az országban sajnos.

Ezek mindig egy siku buta emberek, annál is alacsonyobb érzelmi intelligenciával.

Gondolj bele; a felhasználók 90%-a érzékeny, bátortalan, ezért minden napjuk egy szenvedés - de rátaláltak erre a honlapra, ahol már annyian kiírták kérdésnek álcázva a fájdalmaikat, anonim. Kiadják ők is a legmélyebb dolgaikat erre mások beoltják őket, nem lesz kedvük segítőkésznek lenni.

Továbbá rájönnek, hogy, bár az életben nyelniük kell és tűrniük, itt ramdom emberekre hányhatják a tüskét.

Itt sok ember olyan, amilyennek látszani szeretne.

Ne tévesszenek meg. Az embergyűlölő, aki minden kérdés alatt a felhasználókat szidja, a való életben lehet egy papucs, aki mindenkihez kedves, mindenkinek mindent megtesz, amit jól kihasználnak - konfliktuskerülő, de nagyon-nagyon szeretne másmilyen lenni... No lám, itt megteheti.

Sajnos én is ezt tapasztalom. Sok ember itt vezeti le ártatlan idegeneken a feszültségét, itt büntetlenül, következmények nélkül lehet aljaskodni, szemétkedni, gonoszkodni. Ezek az emberek a munkahelyen görcsösen "viselkednek", a jól öltözött, nett, szende kinézetű titkárnőcskék bájosan mosolyognak a kolléganőikre, rezzenéstelen arccal és alázatosan hallgatják végig, amikor a főnök rámutat a szakmai hibáikra, vagy amikor valamelyik olyan munkatárs oktatja ki őket, aki felettük áll a ranglétrán. Aztán hazamennek, levetik a kiskosztümöt és vele együtt az emberség látszatát is. Odaülnek a gép elé, és undorító módon elkezdenek gyalázni másokat. Ezt kb. egy-másfél órán keresztül csinálják, de utána vissza kell vedleni gonosz hárpiából kedves, jóságos anyucivá és feleséggé, mert hamarosan érkezik az iskolából a gyerek és a munkahelyéről a férj. Szegény férj nem is sejti, hogy az édes kis feleség még félórával ezelőtt egy nőtársa önérzetét marcangolta szét a rosszindulatról és elaljasult jellemről tanúskodó mondataival, és a gyereknek sincs halvány sejtelme sem arról, hogy az ő tündéri anyukája a gyakoris oldalon egy másokba belekötő, másokat leszóló, romlott lelkű banya. Több nőkollégám mondta már nekem mentegetőzve, amikor egy-egy durva hangnemű e-mailjéért felelősségre vontam, hogy "jaj, annyi helyen kell megfelelnem, valahol nekem is le kell vetkőznöm a gátlásaimat, valahol nekem is ki kell adnom a mérgemet." Erre általában azt lehetne mondani, hogy "megértelek, de ne én legyek a boxzsákod, van férjed, öntsd ki arra a feszültséget." De azt nem lehet, mert ezek a nők rettegnek attól, hogy elveszítik a férjüket, félnek a válástól, férjemuram előtt édes macskanőt kell játszani, ott nem lehet átmenni hárpiába. Olyan helyet kell találni, ahol megszűnik a társadalmi kontroll, ahol kimutathatja az igazi énjét, a foga fehérét is a "szegény dolgozó feleség". Nincs is alkalmasabb hely erre a világhálónál, és ott is a gyakorinál, ahol segítséget kérő emberekbe lehet belerúgni (az ilyen nők számára ez maga a kéj), ahol arctalanul és névtelenül lehet mocskolni, csepülni mindenkit, aki csak az útjukba kerül, ahol úgy lehet nem szociokonform viselkedést és kommunikációt megvalósítani, hogy közben nem sérül a kapcsolatrendszerük.

Aztán reggel bájos feleség és anyuci (belül forrongó hárpia) megint felveszi a műmosolyt, megfőzi apucinak a kávét, a gyereknek gondosan becsomagolja a tízórait, kicsípi magát, felveszi a kiskosztümöt, belibeg a munkahelyre, a portás köszönését még ugyan csak foghegyről viszonozza (de tudja, annak nincs következménye, a portás nem tud bosszút állni rajta), viszont a kolléganőinek már kedvesen köszön. Végigszenvedi a napi húsdarálót, lenyeli a napi nyelnivalót (belül a hárpia már lázadozik és vergődik), aztán a munkaidő végeztével édes mosollyal elbúcsúzik a kolléganőktől és indul haza. A hazafelé vezető úton már nem bírja rendezni a vonásait, kiül arcára a gonoszság, előbukkan a vakolat alól a valódi énje. Otthon aztán lehet végre tombolni, ilyenkor az egész világot meg szeretné büntetni az aznap átélt vélt és valós sérelmeiért, ütni akar, gyilkolni, mérget keverni és áskálódni. Mindenkit gyűlöl, aki boldog és felszabadult. Leül a gép elé, behozza a gyakori oldalát, és elszabadítja a lelke poklát. Ömlik belőle a szenny, az embertelenség, az összes frusztrációja gyűlölködés alakjában jön felszínre. Ilyenkor kellene őt látni másoknak. A főnökei, a kollégái, a közvetlen családtagjai nem jutnának szóhoz. A férj is törhetné a fejét, hogy kit is vett ő valójában feleségül.

A gyakori az az oldal, ahol sokan mernek leplezetlenül aljasok lenni, ahol sokan merik nyíltan kimutatni az agressziójukat. Néha az ember szó szerint elborzad, micsoda agresszió lakozik némely válaszolóban, s ha élőben látnánk ezeket az embereket, még jobban meglepődnénk, mert finom arcú, jól öltözött, gondosan fodrászolt nők állnának előttünk. Nem faluszéli lumpenek és nem nagyvárosi prolik. A robotoló középosztály hölgyei, a másutt intelligensen viselkedő dámák, úrinők. Ők fogják habzó szájjal és matrózokat megszégyenítő, válogatatlan kifejezésekkel gyalázni frissen megözvegyült nőtársukat, akinek egyetlen bűne a szemükben az, hogy gazdag férfihoz ment feleségül és merte élvezni a pénze nyújtotta előnyöket.

Isten hozott itthon, Magyarországon. Ez nem a jellemes, egyenes emberek országa. 1944-ben, amikor a németek megszálltak bennünket, elborzadtak tőlünk, mert ilyet egy megszállt országban sem tapasztaltak: a magyarok egymást jelentgették fel a Gestapónál. Maguk a nácik is elszörnyedtek: micsoda emberek laknak ebben az országban! Egyik magyar feljelenti a másik magyart??? Hol itt a nemzeti összetartás vagy egyáltalán az emberség?

Nem változtunk sajnos. A gyakori erre a legjobb példa.