Miért lesz valaki huszas éveiben öngyilkos?

Sokaknál a kilátástalanság, rokonok elvesztése, és a félelem, hogy mi lesz ha nem lesz apuka meg anyuka. Esetleg szóba jöhet még gyerekkori bántalom, meg persze a már megszokott elmebaj.

Vagy csak figyelmet akar magának. A legtöbb öngyilkos nem szól senkinek előre, és nem kér tanácsokat.

Az a baj hogy pár ember hajlamosabb az öngyilkosságra .... pl . Az én fejemben már 13 éves koromban felmerült ez a kérdés . Most itt vagyok 24 évesen és sajnos vannak olyan napjaim hogy közel állok hozzá . Általában az ember sok -sok szenvedés után jut el arra a pontra h véget vessen az életének .

Okok ?? Sok minden lehet . Szerelmi bánat , meghalt családtagok , évek óta tartó debresszió , bántalmazás stb stb .

Legalább is nálam mindegyik jelen van :D

Az egyik barátom 20 évesen lett öngyilkos . Ott is hasonló problémák voltak a kiváltó tényezők .

Kilátástalanság, céltalanság érzése miatt.

Ez függhet ezer dologtól, van aki alapból hajlamosabb rá. Én magam például sokszor érzem, hogy hiába halad az életem, valahogy még sincs jövőképem, célom, azt látom, hogy az emberek 90%-a leéli a maga unalmas életét ahogy a nagy könyvben meg van írva aztán annyi.

Az sem sokat segít, hogy a világ elvárja hogy mindig tökéletes legyél és tele vagyunk hamis képekkel, mindenki a jobbik oldalát mutatja, mindenki a tökéleteset. Ezért nem szeretem például az Xfaktor "Már 100 ezer követője van az Instán" típusú kijelentéseit, meg azt a hamis képet, hogy "Két adás oszt már Lambót vásárolt" miközben maga a poszt is egy hazugság.

A családi háttér sem mindegy. Vannak olyan ismerőseim, akiknek a szülei teljesen fiatalosak, boldogok, szeretik egymást és gyakorlatilag olyanok mintha barátok lennének. Amolyan igazi család. Ezzel szemben nekem a szüleim tanultak sem voltak, sokra sem vitték, mindig beérték a minimummal, de legalább szeretet sem volt mert apám alkoholista volt. Soha nem kaptam iránymutatást, egy jó szót, nem tanultam meg kialakítani kapcsolatokat.

ráadásul az élet folyamatosan osztja a pofonokat. Évekbe tellett mire össze szedtem magam, úgy éreztem beindult az életem, céltalan egyetemistából dolgozó ember lettem, lett autóm, munkám, megtakarításom. Úgy éreztem boldog vagyok. Aztán most mégis rosszul érzem magam, mert se barátaim, se családom. A rokonság folyton a lehetetlen elvárásokkal jön, meg olyan célokat hoznak fel, amit nem is akarok elérni, mégis rossz érzést keltenek. A családomhoz is ha haza megyek akkor sem érzem azt, hogy egyáltalán ismerném őket. Apámat elvitte az alkohol, anyám évek óta depressziós és nem is igyekszik kimozdulni ebből az állapotból, sőt, volt idő amikor megpróbált "berántani" maga mellé, és dönteni kellett hogy a saját életem élem, vagy haza költözöm aztán nézem esténként a TV-t anyámmal.

És ahogy látom a dolgokat, 50-60 felett elkezd minden ismerősöm leépülni, láthatóan öregedni, én meg már 20-as éveimben sem voltam soha toppon. Vagy ha azt nézem, sokan meghalnak 40-50 évesen, én meg azt nézem, hogy van több kisebb-nagyobb betegségem, 30 éves vagyok, ahhoz hogy előre lépjek láthatóan az életben kell még 10-15 év, aztán abból állt az életem, hogy dolgoztam azért, ami másnak alapból elérhető volt. Ezek mellett az ismerkedés sosem volt az erősségem, családom lehet, hogy soha nem lesz akkor meg minek csinálom az egészet?

Aztán elmúlnak ezek a gondolatok, alszok rájuk egyet és megy tovább a világ meg új értelmet nyer minden. A legfontosabb szerintem az, hogy igyekezzen az ember minél több mindent megélni, kitölteni az életét tartalommal, még akkor is ha nincs pénze, egyedül van, stb.

Nagyon nehéz életszakasz ez.

Az ember kikerül a családi fészekből a felnőtt életbe és hirtelenjében ezerötszáz területen kell egyedül helytállnia.

Dolgoznia kell, ha nincs hipiszuper csilivili végzettsége ÉS tudása is hozzá, akkor szívás. A munka világában helytállás is új dolog huszonévesen és sokak számára sokkal nehezebb világ, mint előre gondolták.

Vagy kapott / örökölt lakást, vagy a család valami 20 éve kiadott lakást most átmenetileg neki ad használatra, ha nem, akkor szívás. Albérlet 150 ezer mindenestül, miközben valószínűleg a fizetés is ennyi pár évig, vagy szoba 40-ért. Vadidegenekkel lakás 25 évesen.

Ha nem csilivili végzettsége van, akkor dolgozik adminisztrátorként (mint én 3 évig), bolti eladóként (többen a baráti körben) vagy takarítóként (szintén többen).

Ha a fizetés nem elég vagy az ember unja az ilyen munkát és szenved tőle, akkor tanulhat mást, átképezheti magát, ha:

- nem csömörlött még bele a sok tanulásba,

- hisz még magában, hogy ezúttal jó döntést hoz,

- egyáltalán van ötlete,

- van pénze,

- energiája - x ideig nemigen lesz szabadideje.

Nagyon sok embernek fogalma sincs, mi akar lenni, frusztráló a tudat, hogy helyt kell állni, egyedül és ha nem olyan a helyzeted a munkaerőpiacon, akkor lenyomnak, legyőznek és legrosszabb esetben akár teljesen le is csúszhatsz.

Alapból rengeteget kell dolgozni, sokan rabszolgaságként éljük meg.

Ott van a szoftverfejlesztés, mint álomszakma. Nos a valóság: több szoftverfejlesztő barátom is utálja a munkáját és az egészet.

Aki olyan jellem, hogy szereti a rendszerességet, igényli, hogy bejárjon valahova dolgozni, igényli a munkát magát, az 6 éve ugyanott van, lelkiismeretesen bejár dolgozni, de unja, mint a sz.. t és utálja. Aki alapból a munkát utáló jellem, az párhavonta felmondogat.

Ott van a párkapcsolat.

Akinek a huszas évei közepén nincs (és esetleg nem is volt vagy nem hosszú), az joggal fél, hogy esetleg nem is lesz.

Hol talál az ember olyan párt, aki mellett önmaga lehet, aki mellett nem kell feladnia az álmait?

Ott van a gyerek kérdése: akarok, nem akarok, jó szülő leszek-e, lesz-e pénzem felnevelni.

A család esetleg nem is támogat vagy elfordult tőlünk.

A szülők azt várják, hogy az ő életüket éljük, az ő álmaikat valósítsuk meg és hibáikat javítsuk ki.

Mi meg látjuk a szüleink életét (ami esetleg elfuserált, az éb egyik szülőm konkrétan majdnem hajléktalan lett, szállókon lakott a féltesóimmal) és attól is félhetünk, nehogy a mi életünk is ilyen legyen.

A minket körülvevő emberek mind nálunk jobban akarják tudni, kik vagyunk, mit akarunk csinálni, mi a jó és mi rossz nekünk és serényen ki is oktatnak (állandóan).

Ezer csapda van és 0 vagy minimális segítség, bármikor le is csúszhatunk akár.

Egyébként 2017-ben és 2019-ben nekem is voltak öngyilkossági gondolataim, a fenti okokból.