Normális jelenség, hogy évek óta úgy élek, hogy "bármelyik pillanatban jöhet a telefon, hogy meghalt a mamám? "?

Pedig a halál része az életnek.

Fáj ha valaki elmegy (főleg fiatalon), de amúgy ez az élet rendje, élünk és meghalunk. Nincs ebben semmi különös.

Engem nem rázott meg egyik rokonom elvesztése sem (édesapám, dédnagyanyám, apai ágon a nagyszülők). Sosem éreztem azt hogy hú de gyászolnom kéne, lement a temetés aztán ment tovább az élet, mert úgysem tudok ez ellen semmit sem tenni.

Nem vagyok érzéketlen, csak lazábban fogom fel a halált, ennyi.

Ha normalis jelenseg, ha nem normalis jelenseg, te igy eltel eddig.

Lenet, hogy el kellene menned hozza es beszelgetni vele es elmondanid neki, hogy szereted. Tolts vele annyi idot amennyit csak tudsz. Oldodni fog a benned levo feszultseg es felelem is.

Az öregasszonyok szívósak.

Az én mamám is több operációval és egy csomó betegségével együtt is 98 évig élt.

Arra még nem gondoltál, hogy mi lesz szegény anyáddal,

ha esetleg ő kap egy telefont, hogy te haltál meg az éjjel?