Miért ekkora baj, ha szidom anyámat?

Megértelek, engem az anyám nem hagyott el (sajnos), "csak" tönkretett lelkileg. Egész gyerekkoromban szorongtam, amikor ki kellett mennem az utcára, mert valahányszor vele mentem valahová, olyanokat mondott, hogy látta, hogy akik épp elmentek mellettünk, röhögtek rajtam, meg hallotta, ahogy mondták, hogy de ronda vagyok, stb. (Amiből mellesleg semmi nem volt igaz)

Sose tudott megdicsérni vagy örülni a sikereimnek, mindig másokhoz hasonlítgatott, bezzeg a nővéreim, bezzeg a szomszéd gyereke, bezzeg a munkatársai lányai így meg úgy. Ha valamiben sikereket értem el, mindig az volt a válasza, hogy "ÉÉÉS? A munkatársam/nem tudom kicsodám gyerek ennyi idősen már sokkal okosabb/jobb/tehetségesebb volt!!!"..Mindenki tökéletes volt neki, én viszont egy selejt voltam szerinte.

Illetve egy agresszív elmebeteg is, ha valami apróbb dologban nem értettünk egyet, képes volt kezet emelni rám. Kb. általános iskolás korom óta halálos fenyegetéseket is kaptam tőle, kb. 8 éves lehettem az első ilyennél, amikor nővéremmel összevesztünk azon, hogy ő már 1-el több szeletet evett a pizzából, emiatt az utolsót én akartam megenni, erre anyám bejött a szobába, elkezdett cibálni a hajamnál fogva és megfenyegetett, hogy ha még egyszer ki merem nyitni a pofámat, beleállít a hátamba egy kést.

És a legviccesebb, hogy gimiben pár közelibb "barát" tudott is ezekről, vagy legalábbis egy részükről, mégis amikor qrvának szólítottam az anyámat, vagy azt mondtam, ha elköltözök, a telefont se fogom neki felvenni ezek után, még úgy néztek rám, mintha valami bűnöző lettem volna és sorra kaptam az ilyen "Hát de ő szült téged, hálásnak kéne lenned ezért!!!" beszólásokat. Azóta jobban megválogatom, kikkel barátkozok, vagy kiknek mesélek ennyire személyes dolgokról és azóta nincsenek ilyen problémáim és szerintem neked is le kéne az ilyen embereket építened. Ilyen környezetben sose tudsz emberileg fejlődni és túllépni az egykori sérelmeiden, ahol azt táplálják beléd, hogy mindenről te tehetsz és hogy nincs jogod haragot érezni azok iránt, akik bántottak. Legalábbis ez az én véleményem.

Mert ez így szokott lenni. Mindig. Engem is mondhatni elhagyott anyám, bár 10-en év után most jóban vagyunk, amolyan barátnő félék... jobb a kapcsolatunk mint kiskoromban, amikor csak üvöltözni tudtunk egymással. Mindketten változtunk.

De nem erről hozok példát.

Apám néhai nevelőapja. Utáltam. Apám is. Néhai nagyim is. Gonosznak nem volt gonosz, csak hülye és higiéniát nem ismerő. Konkrétan beszennyezett 10-12 évet az életemből. Wc után hűtő, édességet nem hagyhattunk elől, mert megette vagy hozzányúlt. Pisilt a fürdőkádba, a sz*ros seggét a fürdőkádban mosta ki zuhanyrózsával, viszont mindig megmaradt a sok-sok barna nyom. Nem mosott fogat. Egyszer, amikor fel akarta takarítani az ürülékét, ami kicsúszott a közlekedőben, összekente a padlót, a falat, a szekrényt, az ajtót... apám, 12 óra munka után állhatott neki, éjjel. Sorolhatnám.

Mindenki szerint, amikor meséltem, csak apró részletet, könnyedebbet vagy erősebbet, állandóan az jött, hogy miért vagyok olyan, ő valamennyire a nagyapám, ő csak egy öreg bácsi, stb. Gyűlöltem. Az unszimátia lassan változott utálattá, míg végül gyűlöletté. Senki nem értette meg.

Azóta tudom, bizonyos dolgokról jobb hallgatni az emberek előtt. Plusz, a gyűlölöm szót azóta se használtam, se emberre, se helyzetre.

18/l

Ha nem érdekel, akkor minek beszélsz róla. Az én anyém sokkal durvábban bánt velem oszt mégse szidom sose. Annyit szoktam mondani, hogy nem létezünk egymás számára és ezt mindenki érti. Nincs olyan kérdés, hogy szeretnem kéne meg ilyenek.

Te láthatóan érzelmeket táplálsz iránta, ami azt jelenti, hogy jelen van az életedben bármi tett is. Ezért mondanak neked ilyeneket.